„Biztosítson gyermekének felhőtlen gyermekkort!”. Ez áll a magazin utolsó oldalán, ami a fogorvosi váró asztalán hever, a szöveghez tartozó idilli képen mi más, mint egy apuka, aki éppen a levegőbe dobja a kislányát, miközben az anyuka boldog arccal figyeli a kacagó gyereket. A telefonom szokás szerint lemerült – sosem töltöm fel eléggé – így most kénytelen vagyok igazi, rendes gondolkodással tölteni a következő perceket, amíg sorra kerülök.

Nincs okom panaszra

Először az jut eszembe, hogy a gyerekeket nem is szabad a levegőbe dobálni, én ezt olvastam, amikor Milán kicsi volt. Próbálom felidézni, hogy azért ennek dacára dobáltam-e és arra jutok, hogy igen, ettől függetlenül én is dobáltam és nem lett agykárosodása, azt hiszem. Aztán túljutok a képen és a szövegen kezdek töprengeni. Felhőtlen gyerekkor. Beszélgetős műsorok képei jelennek meg előttem, ahol a híres színészt, tudóst, zenészt kérdezik és ő elmondja, milyen csodálatos, felhőtlen gyermekkora volt. Gyorsan elképzelem magamat a beszélgetős műsorban; merő kíváncsiság a kérdező nő arca. De hát én nem tudom neki azt mondani, hogy felhőtlen gyerekkorom volt! De akkor mit mondjak? A szüleim ugyan nem voltak azok az emberek, akik tudatosságtól vezérelve irányítgatták a gyerekeiket a gyerekkori boldogság ösvényein, de tény, hogy semmi okom panaszra. A szüleim kitartottak egymás mellett, nem váltak el. Minden este együtt vacsorázott a család, tágas, szép lakásban, saját gyerekszobában nőttem fel, nyaranta külföldön üdültünk és minden születésnapon azt kaptam, ami ki nem mondott vágyam volt. Mégsem volt felhőtlen a gyerekkorom.

Tovább

A meredély minden nap próbára teszi a nőt. A házától a legrövidebb út ezen az utcán keresztül vezet, lefelé csúszik, ha hó, eső esik, felfelé egy gyerek is liheg, mire a tetejére ér. A neve egyébként Gyöngy utca, fene tudja, hogy lehet ilyen megtévesztő, nem is hívja így, számára ez csak „a meredély”.  Mire felér, úgy mondja, „kivan, mint egy liba”, mégsem megy a hosszabb úton. Pár perc fújtatás után majd felméri, kik vannak a megállóban, kivel lehet szóba elegyedni. Aznap, amikor a padon észrevesz egy ott hagyott férfi felöltőt, egy idősödő házaspár és egy egyedül álldogáló öregember a felhozatal. A téma a padon hever, hogyan is ne kérdezné meg, nem tudják-e kié a zakó? Főleg, mert egyből felméri, hogy kidolgozott darabról van szó, mesterszabóként élte az életét ötven éven át. Így még jobban izgatja a dolog; vajon ki hagyhat a buszmegállóban egy elegáns zakót? Máris egy történetet lát a felöltő mögött, míg az is a fejében jár, hogyan lehetne segíteni annak, aki elhagyta. Hogy várakozhatnak közömbösen ezek az emberek, amikor a padon egy zakó hever, egy oda nem illő tárgy, valakinek a holmija, ami most nem ott van, ahol lennie kéne?

Tovább

Amikor a digitalizáció és ennek kapcsán az oktatás témája kerül az asztalra, a legtöbb szó a programozásról, a robotika foglalkozásokról és a technológia áldásos vagy sötét oldaláról esik. Miközben az innovációs ciklus annyira felgyorsult, hogy bátran kijelenthető, nem tudjuk, húsz év múlva hol fogunk tartani, milyen technológiát, eszközöket használnak majd az addigra felnőtt gyerekeink. Arról mégis jóval kevesebbet hallani, hogyan nevelhetők a gyerekek kis koruktól úgy, hogy birtokában legyenek azoknak a készségeknek, amelyek ehhez a világhoz szükségesek.

Nemrég a fiam szolgáltatott erre mindennél jobb példát. A történet hátteréhez tartozik, hogy évek óta szép eredményeket ér el az iskolában, úgy, hogy mi itthon különösebben nem foglalkozunk vele, házi feladat haza csak hétvégén kerül, az is azért, hogy képben legyünk, mégis nagyjából mivel foglalkoznak éppen. A tanulás ebben az iskolában tanítási időben zajlik, annak csendes feldolgozása meg abban az időben, amikor otthon a suli után a földön heverészve játszik. A fentiek fényében nagyon örültem, bár nem lepődtem meg, amikor egyik nap azzal fogadott, hogy a dolgozata jól sikerült. Még dicsérni sem volt időm, amikor különösebb megilletődöttség nélkül mesélni kezdte, hogy az értékeltnél, úgy érezte, jobb lett a dolgozata, ezért leült és átnézte a javítást. Rájött, hogy a tanár egyesnek nézte a heteseit, ezért mindenhol, ahol hetes volt az eredményben egyes helyett, lepontozta őt. Fogta és azonnal jelezte a két matektanár egyikének, ám lukra futott, mert azt a választ kapta, hogy ha a másik tanár így javította, akkor bizonyára az úgy a helyes. Nem hagyta annyiban, gyorsan megkereste az iskola épületében a másik, a dolgozatot javító tanárt és elmagyarázta, hogy miért lenne jogosult további pontokra. A tanár meghallgatta, megértette, mi a probléma, majd áthúzta a korábbi eredményt egy tollvonással és a jogosan jobb eredményre javította.

Tovább

„Ildikó és István szeretettel meghívják 1969. augusztus 3-án tartandó esküvőjükre. „ Gyerekként százszor a kezembe került szüleim egyszerűségében szép, mai szemmel is ízléses esküvői meghívója. Hogy eredetileg hófehér volt-e nem tudom, én már mindig elefántcsontszínnek láttam és roppantul tetszett, ahogyan a fenti szöveg, kinyitva a másik oldalra ráhajtott rövidebb fület kibővül, helyszínnel, időponttal és más fontos tudnivalókkal. Olyan magától értetődő volt számomra a szüleim házasságának ez a kézzelfogható tanúbizonysága, ahogyan a képek is, amik az esküvőjük napján készültek. Mama a saját maga által varrt fehér miniruhában, fátyollal, fehér kesztyűben írja alá éppen az anyakönyvet, egy másikon a papa, akkor még szakáll nélkül, dús fekete, göndör hajjal, végtelen szerelemmel néz friss feleségére, akinek a hasában már ott van a bátyám. Bár ezt még senki sem tudja, hiszen a családi legendárium része az is, hogy testvérem négy kilóval, ötvenkilenc centivel, ám 7 hónapra, koraszülöttként jön a világra…

Tovább

Egy majdnem tízéves fiú lába már elég nagy. Egy majdnem tízéves fiú már elég önálló. Egy majdnem tízéves fiú már úgy bánt meg, hogy biztosan fájjon. Egy majdnem tízéves nagyfiúból sokszor még előbújik az igazi kisfiú.

Veszekszünk. Csúnyán, kiabálva. Ugyanazon, amin már olyan sokszor. „Megint nem hagysz telefonálni! Képtelenség, hogy amint felhív egy barátnőm, te megjelensz, és persze ilyenkor van mindig fontos közlendőd. Nyilván öt percenként.  Hisz’ pont azért vonulok be a hálóba, hogy nyugtom legyen egy kicsit. Hogy ne zavarjalak benneteket sem. Egész nap csendben ülök, ilyenkor csak beszélhetek egy negyed órát?” Lehordom. Mert jön utánam, amikor máskor felém sem néz, ilyenkor direkt a nyomomban van, beleszól, nyaggat, tegyem már le. Vérig sértődünk mindketten, rám csapja az ajtót. “Kibírhatatlan ez a kölyök.”-  panaszolom a férjemnek. Végül csak bemegyek hozzá a szobájába, emlékszem, gyerekként én sem tudtam megtenni az első lépést, lehet következetlenség, úgy döntök, szerintem nem az, én mégis bemegyek. Ülünk, haragosan, nem értjük egymást. Megszólal végre szemrehányón, tele sérelemmel:”Hát nem tudod, hogy engem nem a telefonálás zavar? Ha ott maradnál bent a szobában, más lenne, beszélhetnél egy órát is. De este legyünk egy helyen. Megnyugtat, ha mind együtt vagyunk, ha tudom ott vagy a fotelben, ott vagyunk mind egy szobában.”

Tovább

Pár napja olvastam Bea Johnson,(itt írtam róla) a hulladékmentes háztartás mozgalom egyik legismertebb alakjának Instagram oldalán egy bejegyzést. Arról szólt, hogy jó ideje csodálkozva figyeli, hogyan terjed egyre jobban a házilag készítés divatja, amikor fogkrémtől kezdve a mosogatószerig mindent maguk állítanak elő a különböző bloggerek és a követőik. Ennek kapcsán bennem is megfogalmazódott néhány gondolat, ami már egy ideje foglalkoztat.

Jó pár éve élem az életem egyszerűen. Remek dolog, hogy ennek már neve is lett, kiderült minimalista vagyok, „zero waste” mozgalmár,  „slow life” hívő és biztos még van pár irányzat, amiről nem tudok, mégis követem. Érzem én is, milyen nagyképűen hangzik ez; én már akkor voltam minden, amikor még neve sem volt semminek. Ha nincs is teljesen így, hiszen ezek az áramlatok észrevétlen is fogékonnyá teszik az erre nyitottakat, azt azért tudom, hogy ösztönösen és a trendkövetés tudatossága nélkül indultam el. Amikor 2007-ben otthagytam a nagyvállalatok világát több mint egy évtized után, egyszerűen csak azt tudtam holtbiztosan, hogy nem akarok négykor azon izgulni, elenged-e a főnök az oviba.

Tovább

Akarod. Vagy ülve hallgatod, ahogyan napra nap feletted dől el az életed. A férjed rángatja szét, a gyerekeid döngő léptekkel szaladnak át rajta, az ember, aki feletted áll a helyen, ahova dolgozni jársz, az, aki pénzt fizet valamiért, amit neki megteszel, veszi semmibe, hogy te is ott állsz a sorban és vársz arra, hogy megkapd, amit szeretnél. Ha szeretnéd, nem elég, kevés, semmi. A legnagyobb bizonyossággal kell tudni, hogy akarod, a tiéd, jár neked magadtól és megteszed magadért. Minden nap, szüntelen. Amikor azok, akik szeretnék, kávézós csevejjel, keresztbe tett lábbal vigasztalják magukat egymást közt, te egyedül, magadban akarod és remegsz a félelemtől, átizzadt ruhában monoton daccal menetelsz az életedben, a talpadban is a szíved dobog. Amikor másnak nem éri meg, ezerszeres áron is megéri neked. Neked megéri, élni.