„Azt gondoltam, ma elmehetnénk a hegyekbe kirándulni. „ A férfi éppen csak megérkezett a reggeli kocogásból, a nő pár perccel korábban ébredt, de már a szeme sarkából látta, amikor a másik oldalára fordult elégedetten a vasárnapi reggelben, hogy a spalettákon túl úgy igazán süt a nap. Szeretett a férfival gyalogolni és úgy érezte, ez a nap tökéletes lehet, ha jól alakítják. Ha nem jön egy hirtelen ötlet valami másra, ha úgy indítják el az egészet, hogy egy és ugyanaz, amit arról a vasárnapról gondolnak. „ Jóóó, mehetünk.” – és a nő tudta a hangsúlyból, hogy ez a beleegyezés nem az ő kedvét szolgálja csupán, a férfi is ugyanarra a fényre, ugyanarra a közös gyaloglásra gondol, amire ő. Semmi meglepetés; az effajta gyaloglás körül ott sorakoztak a megszokásaik, kérdés nélkül tudták, mit tartogat ez a program.

A nő a fürdőszobában krémet tesz az arcára, – megnyugtatja a tudat, hogy fényvédőset vett – sminket nem, az erdőben szabadon akarja hagyni az arcát. Farmernadrágot, garbó nyakú pulóvert, alá kényelmes trikót, meleg zoknit, bakancsot húz. A haját sima, szoros lófarokba fogja össze, mindig a gyalogláshoz. Most eszébe jut a napszemüveg is, nem visz táskát úgysem, egyből felrakja, feltolja a feje tetejére. A férfi a fürdés után tiszta inget húz, inget visel mindennap. Felcsatolja az órát, azt, amelyiket hétvégére tartogat, a bőr szíjjal. A gyalogláshoz vastagabb pulóvert vesz, de a kabátja nem nagykabát, sálat, sapkát nem hord, a kesztyűt zsebre vágja, ha megérkeztek fel fogja húzni. Nem bakancsban, városi viseletre való félcipőben indul, de a bakancsot kézbe veszi, berakja majd a csomagtartóba. Ha leparkoltak az erdő szélén felveszi, ha indulnak vissza a városba, leveti és újra a félcipőbe bújik.

A készülődés csendes egyetértésben fejeződik be, nem lifttel, a lépcsőn mennek le az autóhoz. Amíg a férfi elrendezi a bakancsot, elhelyezkedik, a nő az autóra hangolja a telefonját és beállítja a zenelistát. Azt hallgatják, amit ő választ, a zenéért rendszerint ő felel. Kigurul az autó a garázsból, jobbra index, épp a megfelelő zene szól az úthoz, a hirtelen vakító napfényhez. A negyven perces út alatt nem szólnak, a férfi egyszer a nő térdére teszi a kezét, máskor a pirosnál a nő rámosolyog a férfire. Az erőfeszítés, az izmok fájdalmának pillanatnyi bosszúsága még előttük áll, ahogyan az ezt követő ebéd a megszokott helyen és a visszaút is a már hanyatló fényben. A megérkezés, a legjobb parkolóhely megtalálása nem odázza sokáig az elindulást, a gyaloglásban megtalált örömöt, nehézséget, egy picivel mégis növeli a feszültséget. A nő sapkát húz, míg a férfi a bakancsa fűzőjét keresztezi jobbra, balra. Amint pittyen az elektromos zár az ajtón, a férfi a kesztyűs kezébe veszi a nő kezét, igazít egyet a kabátján és elkezdik a gyaloglást. Egy, talán két perc telik el és a nő beszélni kezd. Az utat ismerik, egy hosszabb szakaszon sík a terep, majd ugyanolyan hosszan vezet előbb enyhén, majd meredeken lefelé, a vége ismét sík. Visszafelé ugyanezen az ösvényen jönnek, a sík után meredeken felfelé, majd enyhén felfelé, a jutalomjáték a végén a könnyebbséget hozó séta a síkon.

Az utat végigkíséri a nő beszéde. Mesél, megállapít, magáról fecseg, a feltételezéseit sorolja, tervezget, kritizál, kérdez és a férfi helyett is válaszol. A férfi nem szól, időnként hümmög, ha mindenképp válaszra vár a nő, helyesel. Az út felénél a férfi már fárad, ő már lefutotta a magáét, a gyaloglás kicsit most untatja, innentől már a helyeslés is elmarad. A nő most kettejükről beszél, régi történeteket idéz, a barátnői kríziseit elemezi, a férfit biztatja, nincs már messze az elágazás, ahonnan sík út vezet a végéig.

Mire az erdei fogadóhoz érnek, ahol rendszerint elköltik az ebédet a férfi is kifújja magát, magabiztosan rendel, mindig ugyanazt eszik, ugyanazt isszák. A kiszolgálás, ahogyan máskor, most is lassú, a férfi és a nő is a többi vendég megfigyelésével múlatja az időt. A nő sem beszél már, amikor megérkezik a rendelés élvezettel kanalazzák az egytálételt mindketten. A parkolóban pár percet időznek, a férfi átveszi a félcipőt, leütögeti kicsit a bakancsot, mielőtt hátra helyezi. A nő leveszi a kabátját, átfázott, várja már az ülésfűtés luxusát, amit közvetlenül a garbó nyakú pulóveren keresztül akar érezni. Hazaúton folytatják az ebéd alatti csendet, a zene még egy ideig szól, de már nem kívánkozik a harsogás, a csendre vágynak mindketten.

A vasárnap kora este várja otthon a nőt és a férfit. A készülődés a hétfőre, ki-ki a maga rituáléit végzi, hogy a kanapén találkozzanak már majdnem a lefekvés előtt. A férfi figyelmesen, éberen ül, várva, hogy a nő végre megnyugodjon, elhelyezze az utolsó mozdulatsort is a helyére, amit még a vasárnap, a küszöbön álló új hét megkívánt. Mire a nő leül, felhúzott lábbal, a plédbe burkolózva, a férfi megtöri a csendet és beszélni kezd. Élénk és derűs, elmeséli a napot, a gyaloglást, a sík és a meredek szakaszok váltakozását, magáról beszél, felveti a nő barátnőinek kríziseit, feleleveníti a régi történeteket, valaha volt utazásokon mereng, közben a nő kezét, haját simogatja. A nő nem szól, időnként hümmög, ha mindenképp válaszra vár a férfi, helyesel, javarészt azonban hallgat és figyeli a férfi lelkesedését. Elérkezik az idő a lefekvéshez, amit a férfi jelez; feláll és elindul a fürdőszobába. Újabb táncba rendeződik a vasárnap este, az utolsó felvonásban már minden az éjszakáról, a reggelről szól. Az ideje a beszédnek lejárt, ideje mostantól a hallgatásnak van.

Kövess Bloglovinon!

Ideje a beszédnek, ideje a hallgatásnak.” bejegyzéshez ozzászólás

Hozzászólás a(z) Rita bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s