Egy majdnem tízéves fiú lába már elég nagy. Egy majdnem tízéves fiú már elég önálló. Egy majdnem tízéves fiú már úgy bánt meg, hogy biztosan fájjon. Egy majdnem tízéves nagyfiúból sokszor még előbújik az igazi kisfiú.

Veszekszünk. Csúnyán, kiabálva. Ugyanazon, amin már olyan sokszor. „Megint nem hagysz telefonálni! Képtelenség, hogy amint felhív egy barátnőm, te megjelensz, és persze ilyenkor van mindig fontos közlendőd. Nyilván öt percenként.  Hisz’ pont azért vonulok be a hálóba, hogy nyugtom legyen egy kicsit. Hogy ne zavarjalak benneteket sem. Egész nap csendben ülök, ilyenkor csak beszélhetek egy negyed órát?” Lehordom. Mert jön utánam, amikor máskor felém sem néz, ilyenkor direkt a nyomomban van, beleszól, nyaggat, tegyem már le. Vérig sértődünk mindketten, rám csapja az ajtót. “Kibírhatatlan ez a kölyök.”-  panaszolom a férjemnek. Végül csak bemegyek hozzá a szobájába, emlékszem, gyerekként én sem tudtam megtenni az első lépést, lehet következetlenség, úgy döntök, szerintem nem az, én mégis bemegyek. Ülünk, haragosan, nem értjük egymást. Megszólal végre szemrehányón, tele sérelemmel:”Hát nem tudod, hogy engem nem a telefonálás zavar? Ha ott maradnál bent a szobában, más lenne, beszélhetnél egy órát is. De este legyünk egy helyen. Megnyugtat, ha mind együtt vagyunk, ha tudom ott vagy a fotelben, ott vagyunk mind egy szobában.”

x x x

A fiamnak, mióta csak járni tud, a kedvenc játéka a bújócska, a nagyi házában ismerek minden búvóhelyet, annyit bújócskáztam, amennyit gyerekként szerintem sosem. Itthon, a lakásunkban ugyanez a helyzet, még ennyi idősen is újra és újra előáll vele; „Bújócskázzunk!” A férjem a hosszú lábaival a gardróbban a szennyes tartó mögött kuporog, én a függöny mögött lapulok, nehogy megtaláljon „a gyerek”. Túlkoros bújócskázók vagyunk mindhárman, mégis, amikor beadjuk a derekunkat, végül mindig élvezem, hihetetlen, de az ember tényleg izgul, amikor elbújik és szívből nevet, ha valakire rátalál. Most, hogy anyám házát eladtuk, lakásról lakásra keressük az igazi otthont neki. Anyám vagányabb, mint hittem, nem kesereg a múlton, izgatottan keresgél, tervezget, új bútorokat válogat, régieket elad. A fiam akár egy vénember zsémbel; minek ez a költözés, olyan, mint a Ház, úgysem lesz. A lakásnézésekre jön ő is velünk, azonnal látom rajta, kérdés nélkül, amit érzek én is. Fogja a kezem, behúz az egyik szobába.” Mami, ez nem lesz jó, itt nem lehet bújócskázni.” Nemrég nélküle jártunk egy újabb lakásban, ő csak a képeket látta. Lapozgatja a tabletet, gondolkozik. „Mami, én látom, ahogy ezen a teraszon kávézik nagyi. Megissza, olvasgat, utána kijön velem a kertbe és bújócskázunk.” Anyám májusban költözik. Oda, ahol egy majdnem tízévessel bújócskázni is lehet.

x x x

„Most azonnal menj ki a szobámból!” – felnőtten villámlik a szeme, közben viccesen, kisfiúsan lebiggyeszti a száját. Majdnem elnevetem magam, pedig haragszom. Pont, ahogy ő. Nem telik el fél perc, kiabál: „Mami, gyere be, most, azonnal!”. Leveszem a szemüvegem, leteszem a könyvem, amibe épp csak belekezdtem. Ma mégis türelmes leszek. Bemegyek. „Ülj ide az ágy szélére, ne menj ki olyan hamar!” „Milán drágám, hisz’ nyáron tízéves leszel, újra altassalak, mint kicsi korodban?” Ülök egy darabig, úgy tesz, mintha aludna. Felállok, mennék a könyvemhez. Már lépnék az ajtóhoz, amikor elkapja a kezem. „Mami, várj! Hányszor fogjuk még meg egymás kezét az életben? Egymilliószor legalább, ugye?”

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s