Amikor a digitalizáció és ennek kapcsán az oktatás témája kerül az asztalra, a legtöbb szó a programozásról, a robotika foglalkozásokról és a technológia áldásos vagy sötét oldaláról esik. Miközben az innovációs ciklus annyira felgyorsult, hogy bátran kijelenthető, nem tudjuk, húsz év múlva hol fogunk tartani, milyen technológiát, eszközöket használnak majd az addigra felnőtt gyerekeink. Arról mégis jóval kevesebbet hallani, hogyan nevelhetők a gyerekek kis koruktól úgy, hogy birtokában legyenek azoknak a készségeknek, amelyek ehhez a világhoz szükségesek.

Nemrég a fiam szolgáltatott erre mindennél jobb példát. A történet hátteréhez tartozik, hogy évek óta szép eredményeket ér el az iskolában, úgy, hogy mi itthon különösebben nem foglalkozunk vele, házi feladat haza csak hétvégén kerül, az is azért, hogy képben legyünk, mégis nagyjából mivel foglalkoznak éppen. A tanulás ebben az iskolában tanítási időben zajlik, annak csendes feldolgozása meg abban az időben, amikor otthon a suli után a földön heverészve játszik. A fentiek fényében nagyon örültem, bár nem lepődtem meg, amikor egyik nap azzal fogadott, hogy a dolgozata jól sikerült. Még dicsérni sem volt időm, amikor különösebb megilletődöttség nélkül mesélni kezdte, hogy az értékeltnél, úgy érezte, jobb lett a dolgozata, ezért leült és átnézte a javítást. Rájött, hogy a tanár egyesnek nézte a heteseit, ezért mindenhol, ahol hetes volt az eredményben egyes helyett, lepontozta őt. Fogta és azonnal jelezte a két matektanár egyikének, ám lukra futott, mert azt a választ kapta, hogy ha a másik tanár így javította, akkor bizonyára az úgy a helyes. Nem hagyta annyiban, gyorsan megkereste az iskola épületében a másik, a dolgozatot javító tanárt és elmagyarázta, hogy miért lenne jogosult további pontokra. A tanár meghallgatta, megértette, mi a probléma, majd áthúzta a korábbi eredményt egy tollvonással és a jogosan jobb eredményre javította.

Pár perc kellett, hogy leessen, milyen nagy dolog, ami a fiammal történt. Sokkal nagyobb, mint egy jól sikerült dolgozat. Az a tényező, hogy egy munkának az értékelését kézhez kapva, harmadik osztályos gyerekként úgy gondolta, hogy pár percet szánnia kell arra, hogy maga is meggyőződjön arról, valóban helytálló-e ez a véleményezés, önmagában is figyelemre méltó. Hogy képes felfedezni a hibákat, már arról is tanúskodik, hogy nem véletlenül kapott jó értékelést, érti és alkalmazza a tanultakat egy más formában is, mint, amit egy dolgozat megkíván. Ezt követően kiállni két körben is azért, hogy érvényesüljön az igaza, pedig már azt jelzi, hogy tíz éves korára eljutott egy olyan gondolkodásig, amire számos felnőtt képtelen.

Mindez nem a fiam nagyszerűségét kell, hogy bizonyítsa. Ahhoz, hogy idáig eljusson két dologra volt szüksége és egyik sem működhet a másik nélkül. Otthon, azaz a családban generációkra visszamenőleg természetes és követendő volt, hogy kiáll magáért és akár másokért is mindenki. A közértben, a postán, a munkahelyen, az élet minden területén. Erre külön bátorítani nem kellett senkit, ha egy család így él, akkor a gyerek is így fog. A másik tényező, maga az iskola. Ha egy nyitott, haladó szellemű, a gyerekeket önálló gondolkodásra ösztönző iskolába jár, akkor lehetősége van arra, hogy gyakorolhassa azt, amit otthon látott, ahol erre nemhogy fogadókészség mutatkozik, de már-már elvárás is. Sajnálatos, de kevés gyereknek adatik meg, párhuzamosan az otthoni őszinteséggel, hogy ez utóbbit bátran gyakorolhatja egy gyerek az iskolai közegében is. A megoldás egyértelműen összetett és nem az én jó tanácsaim fogják megoldani. Ám az otthonában maga dönti el minden szülő, hogyan él, viselkedik, az osztályában minden tanár, teret ad-e annak, hogy a gyerekek, ha csak a mindennapi kis dolgokban is, de véleményt formálhassanak, hogy mondjuk, csupán arra kapjanak bíztatást, hogy ellenőrizzék bátran a kiosztott dolgozatukat.

Ma úgy gondolom nem az a legfontosabb kérdés van- digitális tábla és a gyerekek használhatnak-e telefont az órákon. Megelőzi ezt, hogy a digitális világ egyik alapkészségét, a kritikus gondolkodást vajon van-e módjuk elsajátítani? E nélkül ugyanis nem lehet újítani, innováció csakis akkor születhet, ha a meglévő, adott, mások által elfogadott és megszokott dolgokat valaki megkérdőjelezi. A gyerekek nem akkor maradnak le erről a világról és a jövőbeni fényes karrierről, ha nem kapnak a kezükbe időben digitális eszközöket. Akkor maradnak le behozhatatlan hátránnyal, ha számukra sem példa, sem lehetőség nincs arra, hogy a jelenlegi világot, amiben élnek megkérdőjelezhessék.

 

 

 

A kérdőjel legalább olyan fontos, mint a programozás” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s