„Biztosítson gyermekének felhőtlen gyermekkort!”. Ez áll a magazin utolsó oldalán, ami a fogorvosi váró asztalán hever, a szöveghez tartozó idilli képen mi más, mint egy apuka, aki éppen a levegőbe dobja a kislányát, miközben az anyuka boldog arccal figyeli a kacagó gyereket. A telefonom szokás szerint lemerült – sosem töltöm fel eléggé – így most kénytelen vagyok igazi, rendes gondolkodással tölteni a következő perceket, amíg sorra kerülök.

Nincs okom panaszra

Először az jut eszembe, hogy a gyerekeket nem is szabad a levegőbe dobálni, én ezt olvastam, amikor Milán kicsi volt. Próbálom felidézni, hogy azért ennek dacára dobáltam-e és arra jutok, hogy igen, ettől függetlenül én is dobáltam és nem lett agykárosodása, azt hiszem. Aztán túljutok a képen és a szövegen kezdek töprengeni. Felhőtlen gyerekkor. Beszélgetős műsorok képei jelennek meg előttem, ahol a híres színészt, tudóst, zenészt kérdezik és ő elmondja, milyen csodálatos, felhőtlen gyermekkora volt. Gyorsan elképzelem magamat a beszélgetős műsorban; merő kíváncsiság a kérdező nő arca. De hát én nem tudom neki azt mondani, hogy felhőtlen gyerekkorom volt! De akkor mit mondjak? A szüleim ugyan nem voltak azok az emberek, akik tudatosságtól vezérelve irányítgatták a gyerekeiket a gyerekkori boldogság ösvényein, de tény, hogy semmi okom panaszra. A szüleim kitartottak egymás mellett, nem váltak el. Minden este együtt vacsorázott a család, tágas, szép lakásban, saját gyerekszobában nőttem fel, nyaranta külföldön üdültünk és minden születésnapon azt kaptam, ami ki nem mondott vágyam volt. Mégsem volt felhőtlen a gyerekkorom.

Minden, ami a túléléshez kell

Egy ingerült pillanatra megakaszt egy érkező páciens hangosabb köszönése és mire visszatérek az eredeti gondolathoz, rájövök, teremthettek a szüleim afféle felhőtlen gyerekkort, ha én magam nem voltam felhőtlen gyerek. Biztosan tudom, hogy nem voltam az, a rengeteg szép emlék ellenére sem. A jó és boldog pillanatok mellett az én gyerek szívemben mindig ott settenkedett valami, amit nem tudtam megnevezni, kimondani vagy elmesélni az anyukámnak sem. Számlálhatatlan kép él bennem, ami ehhez fűződik, mindenféle, különböző helyzetekben, egészen kis koromtól fogva. Ülök az autónk hátsó ülésén, a hüvelykujjam a számban, nézek kifelé az ablakon és mindent odaadnék, ha valaki segítene megmagyarázni, miért érzem olyan reménytelennek azt a délutánt. Elsős vagyok, állok a játszótéren, mindenki visít, szalad, csúszik és ugrál én meg várom, hogy végre meggyógyuljon az a barátnőm, akivel ilyenkor beszélgetni szoktunk arról, ami neki is nehéz. Ülök a mama ölében, téli szünet van, tulajdonképpen minden jó is lehetne, de az a valami ott van és hiába a mama, majdnem ugyanúgy fáj. Nem születtem felhőtlennek és gyerekként nem voltak eszközeim, tudásom arról, mit is kezdhetnék mindezzel. Szólít az irigylésre méltóan ápolt külsejű asszisztens nő, pont abban a pillanatban, amikor arra gondolok, nem volt más lehetőség vagy kiút ebből, mint az elmúlt huszonöt évben megtalálni a túléléshez az eszközöket.

Anya, aki nem vagyok

Az sem egy rossz ötlet, hogy míg fúrják a fogadat, a felhőtlen gyerekkor mítoszán elmélkedj; annyira örülök, hogy rátaláltam erre a gondolatmenetre, hogy folytatom a kezelés alatt is. Persze hiú remény volt, hogy egy ilyen helyzetet megússzak fájdalom nélkül, mert miután kielemeztem magam, a következő riadt gondolatom, a fiam. Hiszen ő pont ugyanilyen. Örökölte, ő is ezzel született, felismerem. Sokat emlegetem az esetet, amikor kétévesen rám nézett a konyhában és azt mondta; „Ronda a kötényed.” Nem látott soha a legszebbnek és a legjobb anyukának, látott és átlátott rajtam. Kis kora óta szembesít a hibáimmal, rajtakap a legkisebb csaláson vagy ámításon. Ahogy engem úgy az élet dolgait is valójukban látja. Hányszor ültem az ágya szélén és magyaráztam neki, hogy mennyire megértem, tudom, mit érez! Ha őszinte vagyok magamhoz, akkor tudhatom, hogy a gyerekeknek olyan anyára van szükségük, aki stabil, derűs és mindig biztonságos.  Aki leföldeli őket, elnyelve minden szomorúságot és vigasztalanságot. De én nem vagyok sem stabil, sem rendületlenül derűs. Változékony vagyok, tépelődő és aggodalmas.  A nett asszisztensnő szorosan gombolt, fehérköpenyes dereka kerül a szemem elé és térít magamhoz. Igen, a szabályok, a szigorúság, a szigorúságnak csak a gondolata az, ami segítség felszínre kerülni. Lehet, hogy a fiamat mégis megmenti valami? Hiszen én már tudom, mit kell tenni, majdnem egy fél élet kellett hozzá, de végül csak megtanultam, tanulom még ma is, hogy mivel kezelhetem, hogy nagyon ritkán vagyok csak felhőtlen. Az én anyám sosem volt ilyen, anyaként pont olyan volt, amilyen én nem vagyok. Az nem az ő hibája, hogy az én bajomra, még ő sem volt igazi gyógyír, legfeljebb segített enyhíteni azt. „Köphet!”- mondja a fogorvos és szeretném elhinni magamnak, hogy ha felhőtlen gyerekem nem is lesz, esélyem van arra, hogy megtanítsam, hogyan élhet mégis valamiféle elégedett életet. Meg tudom mutatni, nekem mi segít, neki pedig ki kell találnia, mi az, ami rajta. És, hogy nem mindegy az sem, ki van mellette, mert talán az a legjobb, ha valaki olyat választ az életre, – ahogyan végül én is tettem – aki szilárdan áll mellette, fogja a kezét, valaki olyat, akinek megadatott, ismeri, miben áll a felhőtlen gyerekkor mítosza.

A téma kapcsán Tóth Zsuzsával, a Bárányfelhő Fejlesztő Gyermekközpont beszélgettem, a podcastot itt hallgathatjátok meg:

https://anchor.fm/krpti-judit/episodes/A-felhtlen-gyerekkor-mtosza-e1quog

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s