Ezen a napon minden egészen valószerűtlenül illeszkedik egymáshoz, sem az időjárás, sem a kedd nem akar megfelelni az elvártnak. Egy hét közepére eső ünnepnap és egy évszaknak cseppet sem megfelelő meleg és napsütés tehát a díszlet, ami körbeveszi ezeket az embereket ezen a téren. Elrendezve, sorban, egymás mellett asztalok, székek, az a fajta kis asztalka, aminél még a kávék, sörök, limonádék mellett éppen enni is lehet. Akad egy keskeny kis fém rudacska a lábaknak is, a hátnak eléggé, de nem túlontúl kényelmes támla a széken; tökéletes megfigyelőállás annak, aki nem elégszik meg saját magával, a maga italával, körben más életekbe les.

Jobbra, rögtön két férfi. Fiatalabb és a másik nála évekkel idősebb. Szépen fésültek mind a ketten, gonddal ápolt szakállal, nem véletlen választott ruhákkal. Fekete, a feketével, a fiatalabb bőrén semmi, az idősebb telerajzolva színesre, minden ábra ott bújik ki a nadrágból, a pólóból, ahol megtervezte. Sört rendelnek, egy újabb körrel. Élénken beszélgetnek, amiről fecsegnek súlytalan, nem régi barátok, nem szeretők. Lehetnének azok bár, talán lesznek is, a beszélgetésnek ezen pontján, nem dőlt el, hogyan alakul ez a nap, kettejük története. Ahogy az idősebb hirtelen balra fordul, nehéz, sűrű szempillái, mélyen zöld szeme, a szép vonások máris ismerősek; ő a mesterfodrász, annyi képen látni! Hálás sorok, linkek és hashtagek nála is híresebb nőktől, férfiaktól tették ismeretlenek, kávéházi asztaloknál bámészkodók számára is ismertté. A szavai gyorsan eloszlatják a maradék kételyeket, vendégekről és konzultációkról kezdenek eszmecserébe, valamilyen szakmai fortélyért dicséri meg a másikat. Fodrász ő is, kezdő még, beszélni nagyon szeret, bíztatásra lelve, ontja most már a történeteket. Bizonytalanul érkező nőről, aki maga sem tudta, mit szeret, de mire a festés, vágás, szárítással végeztek magabiztos lett és úgy tett, mint aki eredetileg saját ötlettel foglalt a fejmosóban helyet. A mester most elunja kicsit. Ingerült is lesz egyetlen gondolatra, nincs kedve a dicsérethez már, közös érzéseket sem táplál.

Csendben várja, hogy a másik belássa, a sorát ki kell várja, az élményeik egészen más magasságokban találhatnának egyszer majd közös nevezőre, biztosan nem ma, itt.

A fiatalabb megérzi, változott a hangulat, a szót elterelné a külvilágra, kapóra jön a közelgő pár. Nyúlánk, igazán fiatal nő, egészen hosszú, egyenes, barna hajjal, azzal a sminkkel, amihez reggel óracsörgésre ébredt, hogy elkészüljön, mire a ház elé érkezik a férfi a megbeszélt időben. De minden perc megéri, mert, amikor a kapun kilép, diadalmasan vetheti hátra a haját, hajthatja be a hosszú lábakat az autóba. A férfi nagyobb közhely már nem is lehetne, kopasz és kora ötvenes, bár az alakjára büszke, nem lett megereszkedett. 

A fodrászok precízen, a pillanat töredéke alatt felmérik a helyzetet, az idősebb magában nyugtázná, a fiatalabb az imént kialakult zavarában megint locsogni kezd. Meg sem várva, hogy a pár eltávolodjon a megfelelő távolságba, hangos megjegyzést tesz, olyan hangosat, hogy a híres, az idősebb fodrász most már leplezni sem tudja, hogyan érez. De hiába, a fiatal szavai a többi asztalhoz is eljutnak és a mesterfodrász, a zöld szemekkel, tudja, hogy amikor reggel egy hirtelen ötlettől vezetve a fiatalt elhívta, az egészet ostobán végig sem gondolta. Feláll, a mosdóba indul, már eltervezte, hogy a visszaúton int a pincérnőnek, a mai napot a másikkal befejezte. Magas és kicsit nagydarab, határán mindig a túlsúlynak, egy nő kardigánját a támláról lesodorja. Kénytelen lehajolni, és ahogyan felveszi nemcsak az olcsó, kötött anyagot észleli, hanem a nő, elrontott, vadul melírozott hajában a műhajból készült, a melír színéhez igazodó hajgumival is borzadva szembesül. 

Ahogyan a nap másképpen süt át a téren álló gesztenyefák lombján, úgy válik árnyék a két fodrászból, kerül a középpontba a melírozott nő. Nincs egyedül, az asztalnál egy férfi is ül. Elsőre úgy tűnik, össze egyáltalán nem illenek. A nő hófehér testhez álló pamut felsőben, rajta átlapolós mellény, a gallérján műszőrme. A fehéren látszik, alapossággal mosva, öblítőt is használ, és bár az anyag nem gyűrődik, vasalja. A karfára terített és imént levert kardigánja mutatja, inkább szavaz a biztonságra, legyen bármilyen napsütés, az időjárás lehet csalóka. Amilyen a nő kora; lehet akár kora negyvenes, de éppen harmincas évei közepén is járhat. A túl sötét árnyalatú alapozó nem teszi vonzóbbá, a lenövés nélküli melír és az ápolt manikűrje mégis bíztató; szépen letisztított konyhapultot, naponta porszívózott lakást, csomagolt uzsonnát ígér a szemközt ülő férfinak. Ígéret ez, mert a férfi egyetlen kérdése leleplezi a párt, ma találkoztak először. Különben miért kérdezné, hogy tud-e síelni, miért mesélné el a nő válaszul hosszadalmasan, miért nem lett az egyszeri sítúrából szokás? Hogy a férfi vágyik-e a naponta porszívózott lakásra, a tiszta pultra tehát még talány. Most feláll, a mosdóba indul, nem tudván, hogy az foglalt, a mesterfodrász okán.

Míg a nő az asztalnál várakozik, arcán tükröződik mindaz, amit belőle a férfi kivált. Nem döntött még, de a férfi jó hallgatóság, úgy érzi, megéri maradni. A mosdóba bejutva, a megkönnyebbülés a férfit is nagyvonalúságra sarkallja. Az asztal felé tartva megenged egy bíztató mosolyt és amint leül, a nő átlapolós, műszőrmés mellényét dicséri. A nőn azonnal látszik az öröm, igazolva látja, érdemes volt kicsit még várni; mesél a mellényről, hogy miért a kedvence, belemelegedik, élénken ecseteli, tele a gardróbja, imád vásárolni. A férfira ömlenek a szavak, a nő észbe kap. Gyorsan hozzáteszi, azért meggondolt ő, nem pazarló, ami nem kell, másnak adja, csak hát sajnos, az egyik barátnő testesebb, a másik alacsonyabb, a harmadik meg nem ad magára. A férfi a poharát a kezében oda-vissza forgatva hallgat. A pincérnő kört tesz, a vendégek fizetnek, átrendeződik a színpad. 

Mire újra a nő van a színen már változott a téma, most már csak mondja, mondja, ha már maradt, akkor is megosztja, hogy az exe, – így nevezi – igazi késős fajta. Öt évet áldozott erre a jellemhibára. A férfi már korábban, a mellénynél odahagyta, a féktelen vásárlás, a barátnők özöne sok volt már neki, fizetne. Elég a gondolat és a nő is döntött, szól, hogy lassan menne és mindketten tudják, hogy a lassan az azonnalt jelenti.

Megörülnek, hogy a búcsúzás gyors lesz, a nő a kardigánért, a férfi a tárcáért nyúl és egy mozdulatnyi időre megint egyszerre érzik ugyanazt, talán mégsem kéne, talán mégis lehetne. De a kardigán, a tárca folytatják szerepüket, amerre indult, arra vezetik tovább a történetet.

Fizetés után kilépnek a térről, háromfelé utca. A saroknál a nő határoz, ő erre megy közli, sután elbúcsúznak. A férfi gyorsan indul a másik irányba, bánja is, hova, csak innen el. Kikerül a képből, nincs többé szerepe, ahogyan a teret is maga mögött hagyja a szemlélődő. Nem úgy a nőt, még mindig érdekes, merre mehet most és a történteket, a balul elsült találkát, hogyan viseli?

Hamarosan megáll a villamosra várva, karjára fektetve a kardigán, a vállán vajszínű, műbőr táska, a szemein látszik, hogy most élénken befelé figyel, a fejében a randevú képeit forgatva. Felszáll a járműre, gépiesen megáll, kapaszkodót keres, körbe sem nézve folytatja magában a gondolatsort, amibe belekezdett. Így észre sem veheti, hogy mögötte két utas még gyorsan fellép a villamosra, nemcsak helyet foglalnak a térben, a hangjuk is betölti a járművet. Leülnek az első, szabad helyre, egymással szemközt, férfi és nő, nem látszik a koruk, az első, ami feltűnik, a szegényes, koszos ruházatuk, ápolatlan hajuk. A férfi kezében két kicsi kis üveg, az egyik már üres. Míg a teli flaskát teljes figyelemmel bontogatja, a nő a zsebében kotorász izgatottan, míg elő nem húz egy sorsegyet, a kaparós fajtát, a titkot rejtő szürke bevonat körül a sok színes ábra a nyeremény ígéretét hordozza. A férfi kezéből az üres üveget most kiveszi, a kupakot gyorsan lecsavarja. Egyik kezében a kupak, a másikban a sorsjegy, a pici flaskát óvatosan a villamos ablakába helyezte. Siet is, meg nem is, arcán a várakozás minden izgalma. Magában elképzel egy egész sor dolgot, mindent, ami nincs és mindjárt lehetne. A férfi közben az italt felhajtja, bámul az ablakon kifele, míg a hatást várja. Nem foglalkozik a sorsjeggyel, a nővel, tudja, amit az nem. De a nő még mohón várja a pillanatot, amikor a szürke réteg alól a kupakkal kaparva előbukkan egy jel, a másik, a harmadik és ha mind ugyanaz, a pénzt ők nyerik.

Telnek a másodpercek, míg pereg lefele a szürke réteg és mire mindhárom ábra megmutatja, hogyan alakul a legújabb szereplők sorsa, a villamos lassít, az ajtók kinyílnak és a melírozott nőt, a sorsjegyes nőt, vele a férfit, az őket figyelő hátrahagyja.

Fejében a valószerűtlen nap, a díszletek, a történetek helyét a saját valósága váltja. Megigazítja a haját, zakóját begombolja és amint feltekint, hogy a zebrát, a jelzőlámpát pásztázza, egyetlen átsuhanó másodpercre találkozik a pillantása egy másikkal. Egy nőével a térről, aki őt bámulja.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s