Talán jobb témát is találhattam volna. De olyan régóta foglalkoztat ez és indulatokat kelt bennem, hogy úgy határoztam megadom magam és foglalkozom vele. Nem csupán az érzelmeimet vetem papírra, odáig horgadt bennem ez a dolog, hogy utánajártam, mi áll a hátterében. Vajon miért fordul elő, hogy akadnak gyerekek, – egészen nagyok – és akadnak felnőttek, – felnőttebbek a koruk alapján nem is lehetnének – akik gátlás nélkül, nyílt színen, nagy plénum előtt túrják az orrukat?

 Tulajdonképpen az tartja folyamatosan ébren ezt a szerencsétlen tematikát nálam, hogy van egy gyerekem, akinek életszakaszaiban végigkövethettem, mikor, melyik társa volt orrtúrós. Egyrészt, mert magam is tanúja voltam és mindig hűdöttem figyeltem, amint zavartalanul túrták az orrukat a legváltozatosabb nyilvános helyzetekben ezek a gyerekek. Mondjuk az egyiknek az anyja épp szerelte le a lábáról a csizmát a kispadon az öltöző szekrény előtt, miközben ő belefeledkezve hódolt ennek a borzalmasan undorító „élvezetnek”. Vagy épp az anyák napi ünnepség alatt, míg a hátsó sorban várta, hogy ő is elmondja a maga megható versét. Vagy mondjuk akkor, amikor meghívtam vendégségbe, de ez a gyerek nyilvánvalóan úgy döntött, inkább azt eszi, amit maga talált, nem az általam szervírozott uzsonnát.

Egyáltalán nem meglepő, hogy az orrtúrók iránt a fiam hasonló érzéseket táplált, nyilván beleplántáltam az undorom és hatalmas szerencsémre őt még különösebben nevelni sem kellett ezen a téren, valamiért nem érdekelte az orrtúrás, mármint a magáé. Az óvodában sokszor szóltak rá, mert nem volt hajlandó a körjátékban megfogni a mellette álló kezét. Csak nekem mondta el otthon, hogy nem is fogja, inkább nem körjátékozna, mert a lány, aki mellette állt, mindig túrja az orrát. Már nagy gyerek, ötödikes iskolás és bár azt hittem az óvodás korral magunk mögött hagyják a gyerekek az orrtúrást, most már tudom, hogy tévedtem. A téma a koronavírus kapcsán került szóba újra, amikor a fiam mondta, hogy hiába mossa meg a kezét, ha xy meg z túrja az orrát és mondjuk kölcsönkér egy ceruzát. Vagy éppen megfogja a kilincset vagy megfog bármit a kezével és aztán ott felejtve a „mintát”, továbbáll. Következtésem szerint ezekből a gyerekekből válik aztán a felnőtt, aki az autóban, az étteremben, bárhol, szégyenérzet nélkül nyúl bele az orrába és kutat valami ott rejtőző zsákmány után.

Elkezdett érdekelni a dolog, vajon az egyik gyerek, miért lesz orrtúró, a másik miért nem? Feltételezem, hogy az orrtúrók apja és anyja is igyekezett a gyerekét nevelni e téren, de biztos voltam benne a megfigyeléseim alapján, hogy ez valami olyan dolog, aminél lehet, hogy más tényező játszik közre, nem feltétlenül a nevelés hiánya. Ezért szakemberhez fordultam és kifaggattam, hogy elképzelésem helytálló-e.

A Tóth Zsuzsával – gyógypedagógus, családterapeuta – folytatott podcast beszélgetést megelőzően azért végeztem némi kutatást és mire idáig jutottam azzal is szembe kellett néznem, hogy jókora adag előítélettel viseltetek az orrtúrók irányában. Így aztán ez az írás és a beszélgetés is, afféle terápiaként szolgál számomra és talán segít azoknak, akik az orrtúrással küzdenek.

A szakirodalom szerint az emberek többsége még jobbára gyerekkorában kinövi az orrtúrást, hiszen korán megtanulja, hogy ez a tevékenység túl intim ahhoz, hogy társaságban is művelje. Ha azonban felnővén sem marad el ez a szokás, akkor hiába a neveltetés, ez a kontrollt vesztett állapot kerekedik felül. Az orrtúrás súlyosbított verziójaként emlegeti az orvosi lexikon, ha valaki az „orrváladékát el is fogyasztja”, ennek még latin neve is van, Mucophagia.

Mindebből kiindulva állítottam össze a kérdéseimet a szakembernek, Zsuzsának és izgatottan vártam, vajon mit gondol arról, hogy az orrtúrás inkább jellemző a fiúkra és a férfiakra? Mit tegyen az a nő, akinek a férje túrja az orrát? Mi a szülő dolga, ha orrtúró a gyereke? Vagy éppen milyen megoldást javasol arra nézvést, hogyan legyek elfogadóbb azokkal, akik pont annyira vétkesek ebben a rossz szokásban, mint mondjuk azok, akik stresszoldásként az ujjukat ropogtatják?

De jajj,  mit tegyek akkor, ha engem nemcsak az orrtúrás, de az ujjropogtatás is nagyon zavar…?

Az egyszerre nagyon informatív és szórakoztató beszélgetésért kattints ide!

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s