Népszerű ezzel a gondolatmenettel nem leszek, még jó, hogy régen letettem arról, hogy a dolgokat azért csináljam, hogy szeressenek. Az utazgatás a témám és az, miért ítélem el, hogyan gondolom jónak. Miért háborgok, amikor a sajnálkozó hírességet nézem, ahogy az utazós blogban a gyerekeivel a nyomortelepen borong és miért gondolom, hogy mindenkinek el kellene olvasnia a Csányi Vilmossal készült, napokban megjelent interjút.

Jó egy éve, az Anyaparás Szűcs Szilvivel készítettünk egy podcastot, amiben az utazásokról is beszélgettünk és elmeséltem benne, mi hogyan utazunk és miért gondolom, hogy szerintem a gyerekeknek egyáltalán nem jó, ha állandóan utazgathatnak. Hogy nem hiszem, hogy a sokat emlegetett nyitottságot és tájékozottságot éppen ilyen módon lehetne megszerezni a leginkább. De haladjunk sorban, leírom, mi zavar és miért tartom fontosnak, hogy mások is gondolkodjanak arról, hogy érdemes változtatni a szokásokon az utazásokat illetően is.

Négyéves voltam, amikor a szüleimmel és egy baráti családdal útnak indultunk és életre szóló élményeket szereztem a bulgáriai sátorozás során, ahogyan kortársaim sokaságának, úgy nekem is nosztalgikus kimondani, Napospart, Nesebar, Sozopol. Évek teltek el a következő útig, utakig és bár így is sok helyen jártam, hála a szüleimnek, számomra az utazás gyerekkoromban az egzotikumot, a ritkát, a nagyon vártat jelentette. Egy olyan epizódot az életünkben, amire nagyon sokat, hónapokat, néha éveket is várni kellett, ami olyan mértékben volt eltérő a hétköznapjainktól, hogy nem fordulhatott elő, hogy ne váljon minden egyes utazás életre szóló emlékké. Minden egyes út, „Az út” volt és az összes történetre, veszekedésre és kalandra pontosan emlékszem.

A világ, mire gyerekem lett, ebből a szempontból is nagyot változott, rengeteg minden van, amiben teljesen másként nevelem őt, mint, ahogyan engem neveltek a szüleim, de az utazások terén maradok maradi és többé-kevésbé követem a nyolcvanas évek – akkor talán kényszerű- gyakorlatát.

A férjemmel megismerkedésünk után nagyon hamar kiderült, hogy mindketten imádunk utazni és nagyon hasonló a ritmusunk, az utazási és utazás alatti szokásaink.  Amikor család lettünk és már hármasban utaztunk a fiunkkal, neki is ezt adtuk át, ezt szokta meg.

Utazásainkat sokáig tervezzük és évente legfeljebb 2, – ritkán 3 – külföldi utat szervezünk és igyekszünk több időt, bő 2-3 hetet ugyanazon a helyen tölteni. Csillagtúrákat teszünk, sokszor a helyi közlekedést, vonatot, buszt használva. Repülővel utoljára két éve utaztunk, jellemzően autóval megyünk üdülni, tudatában annak, hogy ez a forma is környezetterhelő, de a jelenlegi trendhez képest – akár évi 8-10 repülős út/fő, rövid ott tartózkodással -ésszerűbbnek látom ezt az utazási formát. Az év nagy része inkább a tervezéssel telik, mint magával a tényleges utazással. Könyveket és valódi, kihajtogatható térképeket, bédekkereket veszünk, olyan filmeket nézünk, amik az adott országban, területen játszódnak, egyszóval tematikussá tesszük az évet, megnyújtjuk a várakozás izgalmát és odáig fokozzuk, hogy mire az indulás napján, hajnali háromkor beülünk az autóba, és közösen kimondjuk, „Indul a kaland!”, a „reisefieber” fogalmát rólunk lehetne mintázni.

A bevezetőben említett családot azért szővöm a gondolatmenetembe, mert különösen nagy a felelősségük, rengetegen követik őket. Megengedhetik maguknak, hogy sokat utazzanak és élnek is vele, a nagyobb baj, hogy ezt gondolkodás nélkül teszik, sok egyéb hasonló csatornát működtető utazóval, családdal egyetemben. Szórakoztató és bizonyos szempontból nyilvánvalóan gonddal készített tartalom, amit ők készítenek, különben én sem néztem volna meg jó néhány epizódot a faimmal együtt. Egészen addig, míg elegem lett az ostobaságokból, ignorálom ezt a csatornát. Egy téli nyaralás keretében megjelennek a nyárban, egy olyan országban, ahol az emberek többsége az európaitól lényegesen eltérően, hozzánk mérten nagy szegénységben éli életét. A családfő és neje úton útfélen elmondják, milyen szörnyű, hogy ilyen szegénység van és közben milyen ellentmondásos, hogy mégis ők segítenek azzal, hogy a turizmust éltetve idejönnek. Ezenközben az asszony igyekszik minél stílusosabb ruhákat magára ölteni – amiket még a hazai télben rendelt egy webáruház egész évben elérhető „Vacation” menüpontja alól – a hozzá illő, látványos fülbevalókkal. Így felszerelkezve, kameraképesen látogatnak el helyi vezetőjük segítségével egy „valódi faluba”, gondterhelt arccal, az anya csípőjén cipeli az ehhez már túlkoros gyerekeit. Talán, hogy ezzel is kivegye kicsit a részét az általuk feltételezett szenvedésből, amiben ezeknek a végtelenül szegény – ha csak pénzben és körülményekben mérjük talán tényleg – embereknek részük van.

Homlokráncolva ülnek a tető nélküli viskóban, ahol meglátogattak egy helyi családot és mezítláb szőnek, fonnak valamit. Megnézhetjük mennyire autentikus, ahogy az európai lurkók egyetlen perc alatt felveszik a helyi ritmust és porban játszó helyi gyerekké lényegülnek. (Délután pedig már tele az asztal az étteremben, annyi étellel, amit két család sem enne meg.) Képmutató és visszás bemutatása ez az útiélménynek, ami egyetlen pillanat alatt lepleződik le, amikor a fekete idegenvezető fiúnak a már megszokott, borús arccal elmondják, mennyire szívszorító élmény volt ez a mai és mennyire köszönik. A vezető értetlenül néz, nem érti, miért volt szívszorító, hiába kezdik neki magyarázni. Mert nem azért hozta el ide ezt a családot, hogy megmutassa nekik, lám, milyen szegénység bújik meg a nyaralás díszletei között, hanem azért, hogy megmutassa, milyen szokásaik vannak, miből élnek, mit esznek, hogyan telnek a hétköznapjaik, ők mitől, hogyan boldogok vagy éppen nem azok.

Ugyanez a família több másik alkalommal a behemót, bizonyítottan környezetszennyező, a tömegturizmus iskolapéldájaként említhető óceánjárókat élteti elérzékenyülve. Népszerű, utazós blog, családbarát tartalom, nem ártanak senkinek. Szerintem igen. Más kérdés – még ha én nem is így csinálom – utazgatni és nem gondolni bele, hogy ez nem is feltétlenül olyan jó hosszú távon senkinek – most úgy tűnik rövid távon sem –  és más az is, ha ezt a viselkedést még sokak számára vonzóvá is teszik.

Velük együtt sokan állítják, igazolják ezt a féktelen családi utazgatást, azzal, hogy a gyerekek olyan élményeket gyűjthetnek, olyan nyitottságra tehetnek szert ilyen módon, hogy aztán majd szabad, a világban jól tájékozódó emberekké válnak felnőtt korukra. Szerencsére cseppet sincs ehhez szükség arra, hogy évente sokszor családilag megkerüld a földgolyót. Mindez enélkül is elérhető, cserébe azt is megspórolod, hogy a gyerekeid nyughatatlan, folyton ingereket kereső, izgága felnőttekké váljanak. Nem tudhatom, hogy az én fiam végül mennyire lesz nyitott és a világban a helyét megtaláló felnőtt, csak bízhatok benne, hogy ha valahol, valamiben, legalább ebben sikerül némi visszafogott lassúságot teremteni, tanítani neki.

Megadhatom számára a hosszú és sokáig érlelt várakozás izgalmát, örömét és talán nem válik belőle olyan önző felnőtt, mint az Index újságírójából, aki a napokban a címlapon osztotta meg már-már büszkén, milyen viszontagságokat átélve menekült haza Argentínából, miután jóval a járvány kitörését követően, – március 10-én – úgy döntött, történjék bármi, ő mégis a világ másik felén akar túrázni.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s