Az arcodat a tükörben, a tested egészét egy testrészedhez képest sokkalta ritkábban látod, a szembesülés rövid időtartamokra, kevesebb alkalomra korlátozódik. Nem úgy, mint ezzel az egyetlennel, aminek látványával élsz megszületésedtől halálodig, percek megszámlálhatatlan sokaságában látod, szinte szünet nélkül előtted van és nekem még most, míg írok sem jut némi kegyelem. Ahogyan kopogom a betűket, látom, egy negyvenhat és fél éves kéz pont ilyen. A kezeket pedig egy kedves olvasói levél juttatta eszembe, aki arról érdeklődött, azt, amit ebben a cikkben írtam, azóta hogyan élem meg.

 Ülünk az asztalnál, Milán és én. Mást csinálunk mindketten, nem egymásra figyelünk. Belemerülve valami fontosba, meglepődve emelem fel a fejem, mikor meghallom a szavait, de látom, nem hozzám beszél.

A kezeit maga előtt forgatja, saját magának mondja: „Az ujjaim hosszúak lettek. Most látom csak, megnőtt az egész kezem.” Ránézek, még mindig magában jár, maga előtt is zavarban, zavartan mosolyog. Mire feleszmél, hogy figyelem, meghallottam, amit magának szánt, már én is a kezeit bámulom.

Tényleg hosszúak lettek az ujjai, eltűnőben a gyerekkezek, ahogy ő, én is megszólalok, majdnem ugyanúgy, csak magamnak: „Nahát, én eddig észre sem vettem!” Ő már pattan fel az asztaltól, ha szíven is ütötte ez a váratlan változás, előttem nem hajlandó ezen tovább merengeni. Nekem viszont eszembe jut egy jelenet, évtizedek távlatából, mintha csak azért került volna raktározásra, hogy majd egyszer ezt a mostani epizódot a fiammal kiegészítse és egy sokkal teljesebb képet rajzoljon az élet megértéséhez. Anyai nagyapám, hosszú életének utolsó napjait kórházban töltötte, előttem egy utolsó emlék róla, az ágyban fekve a kezeit a takaróról felemelve lassan forgatja, hitetlenkedve vizsgálja. Hisz vele volt végig, mindkettő, hozzászokott, most mégis csodálkozva, nem is a sajátjának, csak egyszerűen valahogyan idekerült, öreg kezeknek látja.

Ahogyan összegabalyodnak ezek a kezes emlékek, valamiért most mégsem jönnek a kinőtt nadrágokhoz kapcsolódó érzések, a szomorúság afelett, hogy a gyerekem megint egy évvel, egy nadrágmérettel idősebb lett. A képen, amit ehhez az íráshoz szántam, Milán még nincs tízhetes, kárómintás, kék mellényében úgy nevet rám, hogy az érzés, amit átélek kitartson nagyon-nagyon hosszan, keresztül-kasul mindenen. Két mancsot fogok, az én kezemen féltenyérnyi folt, hülyeségem története, leforráztam, Milán fürdővizét melegítve. Ahogy írok, akaratlan is ránézek a helyére. Nincs már nyoma, a bőr meggyógyult, a sérülés örökre eltűnt. Az ő keze az enyémhez képest sokkal, sokkal nagyobb lett, így tizenkét évvel később hosszú ujjú kezekké változott, úton egy még nagyobb, férfikéz felé. Nézem a képet, nagyítom, kicsinyítem, mikor fiam a maga valójában egyszer csak ideténferedik hozzám, gyorsan rúg egyet a székembe, nyihogva nevet, közben, mint mostanában minden, az asztal is az útjába kerül. Nem számít rá, elkapom a kezét, azt hiszi, megint az idétlenkedés miatt veszekszem. Fogom a meghosszabodott ujjakkal a féktelen növekedésnek indult kezeket. Magamban most nem sírok, nevetek.

A kezed az kezemben, az ugyanaz.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s