Számomra a nap egyik fénypontja, amikor reggel kiürül a lakás, majd egy újabb, mikor újra megtelik. A kettő között az én napom, életem, világom javarészt, boldog csendben, egyedül telik.

Pár héttel ezelőtt írtam róla, hogy számomra milyen magától értetődő a magányos, önálló munka, mennyire otthon érzem magam ebben a tulajdonképpeni egyedüllétben. Ezen a héten vált világossá számomra, hogy ez az, amit most elveszítettem, ez a legfájóbb a jelenlegi helyzetben. Az egyedül és a másokkal töltött idő magamnak pontosan beállított, számomra kellemes ritmusa megszakadt. Nem hangzik jól tudom, de nekem nem jó megszakítás nélkül másokkal. Akkor sem, ha azok között lehetek, akiket a legjobban szeretek. Nem örülök, mondván, most milyen sok időt tölthetünk együtt, mert mi máskor is sok időt töltöttünk együtt, csak nem az én káromra. Szégyenkezés nélkül írom ezt le, mert számomra ez nem ajándék, hanem nehézség, amit nem tudtam még áthidalni és rám nehezedik, hogy eltarthat hosszú hónapokig.

A képen, amit választottam, tízéves vagyok. Nem a kamerába nézek, nevetek, észre sem veszem, hogy az apám fotóz engem, magamba mélyedek. Jellemzőbb ez a kép nem is lehetne, ugyanígy, ugyanennyire jól szórakozom ma is magamban, egoista módon, a legjobban a saját társaságomban érzem magam. Nekem a világ legjobb dolga volt egyedül játszani, a szobámban egy saját világot megélni. Ma sem tudok fárasztóbbat elképzelni, mint egész álló nap másokkal lenni. Gyakran előkerül velem kapcsolatban, hogy sokat beszélek. Magamban mindig nevetek azokon, akik nekem szegezik ezt, igazuk van, persze, közben a mérleg a kevés beszédben felém billenne. Mégis mi számít beszédnek? Az is, hogy magaddal állandó párbeszédben vagy? Hogy a szavak nem a szádon, hanem a kezeden keresztül hagyják el az agyadat? De ha csak a kimondott szó számít, akkor szerintem bárkinél kevesebbet beszélek. Más kérdés, hogy akivel igen, az úgy éli meg, hogy ez a nő lehengerlő, mert lehet, hogy tíz perc alatt megkapja az egész napi adag beszédet. Most ez is felborult – azok örömére, akik a hétköznapokon az utamba kerültek – a családomnak szánt gondolataimon kívül, szinte senkivel nem beszélek.

A másik nehézségem a „nem egyedüllétben”, hogy a fiam felé irányuló végtelen szeretetem ebben a végtelen együtt töltött időben nem talál utat, parttalan szétfolyik és piszkos foltot hagy. Az egymás iránti ragaszkodásunk most folytonos csata, szabadulna tőlem ő is, ha tudna. Az együttlétünknek jó ideje a hiány, a távolság adott értelmet. Az önállósága éltette a büszkeségem, a távolságtartásom engedte neki, hogy a közeledése önkéntes legyen és szeretetteli.

Nálunk rend van és rendszer, szabályok, napirend, rendezett a lakás, nyugtató fehér zajok, de mit sem ér most mindez, ha nincsen saját tér és idő.  Fülemben a fülhallgató, a zene mögé bújok.

Gyerekkoromban szerettem hazafelé gyalogolni a hidegben, hogy a hideg, a fárasztó gyaloglás után feltűnik majd a házunk étkezőjének, konyhájának az ablaka, a meleg fények, anyám vacsorához terít, vajjal a kezében a lámpafényben, és szinte élvezet volt, hogy mindenem átfagyva még kicsit kiélvezzem, hogy rossz.

Bár most még a távolban sem látom a melegfényű étkezőablakot, anyámat a vajjal a lámpafényben, elképzelem és fülemben a zenémmel látom magam egyedül. Magammal, a munkámmal, a gondolataimmal, hogy újra a régi az életem.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s