Messzebbről indul a história, de talán a felvezetés sem fullad érdektelenségbe. Anyámat jól ismeri mindenki. Az is, aki tényleg ismeri, az is, aki olvassa, aki tőlem hall róla. Nos, magát meg most sem hazudtolja. Normálisan anyám a várost úgy lakja, hogy jártában-keltében az aznapi történeteket zsebre vágja, mire hazaér este az tele lesz morzsákkal, szöszökkel, elejtett fél pár kesztyűkkel.

A buszjárat sofőrjének magánéletét éppúgy ismeri, mint az ismeretlen féllábú nő előző napi ebédjének részleteit. Otthonról céllal indul, de míg oda és visszaér szóba elegyedik, ismeretlenekkel ismerkedik. A célhelyen sem tétlenkedik, talál valamit, amin háboroghat, nevethet, vitatkozhat, más helyett – ha kéri, ha nem – dolgokat megoldhat. Gondolni lehetne, hogy számára a tétlenség, a bezártság napjai, hetei hónapjai szomorú homályban telnek. Korántsem ismeri, aki ezt hiszi! Két éve már kiderült, számára a tétlenség is fekszik, pláne, ha ő maga is ezt teszi, gerincvédő korzettben, csigolyatöréssel. Történetek nemcsak a buszon, a Netflixen, HBO-n is akadnak, ő lett a család sorozattanácsadója. Walking Dead vagy Ifjú Sheldon egyre megy, anyám élvezettel nézi, így most sem verte fejbe, hogy a lakásban kénytelen állomásozni. Sorozat sorozatot követett, teltek múltak a napok, hetek, hónapok, a kitalált történetek színes kavalkádját csak a mi, a filmbélinél jóval unalmasabb, kertvégi látogatásaink valós epizódjai törték meg.

Anyám kertkapcsolatos lakása egy rézsű végén helyezkedik el. A rézsűn felkapaszkodni nem kis feladat, ha végre megoldottad, sorban bokrok állják az utadat. A meredek rézsün felkapaszkodva kétnaponta különböző holmikkal felpakolva bukkan fel sorban hármunk feje. A holmikat a teraszra, mint valami fordított tolvajbanda sietve lerakjuk, a teraszajtón a gyerek bedörömböl, a lakásban rejtőző nagymama meg várja, hogy – családja kellő távolságra hátrálva – létrejöjjön a találka. Mi hárman izgatottan figyeljük, ahogy az aznap bedobott eleség a kellő hatást kiváltja. Jó nap, ha a cekkerben sóskaramellás jégrém, vaníliás karika, citromos sör, Xanax és hajfesték lapul, nem annyira, ha csak a férjem ingei, kivasalásra várva.

De ez a nap, amiről mesélek, pont citromos radler nap, el lehet képzelni anyám örömét, ha ezen kívül van új Sheldon epizód, fagyi és Xanax is. Nekünk már csak ez jut régóta, hogy bedobáljuk az eleséget, ő új sztorikat nekünk nem juttat.

Milyen ostoba fásultság uralkodhatott el rajtam, ha elhittem, hogy számára az üres, ingerszegény, napra nap egyforma lakás kellő idő elteltével nem szolgáltat még a városi morzsáknál, szöszöknél és félpár kesztyűknél is döbbenetesebb történeteket!

A bokrok között álldogálva, fontolgatva, mit oszthat meg az ember a szomszédokkal is, a fél kerten át kiabálva, anyámon látszott, nem csak a Radler és a sóskaramellás jégkrém miatt van feldobódva. Még délelőtt történt, hogy kiment a fürdőszobába és míg kezet mosott, a falon egy jól megtermett, hófehér – szerinte albínó – pókot megpillantott. A fejében a gondolatok cikázni kezdtek és míg a pókkal társalgott – ezen nem szeretném, ha bárki meglepődne, nemcsak e helyzetben, de az elmúlt évtizedekben sem érdekelte, hogy növény, állat vagy ember az illető, aki/ami él, ő ahhoz beszédet intéz – fondorlatos tervet szőtt. Ha sikerülne elkapnia a bestiát, ezúttal ő juttathatna pazar lakomát Gergőnek, a hálószobájában lassan harminc éve akváriumában csendes beletörődésben éldegélő, gyerekkorunkból nála ragadt teknősnek.

A tervet tett követte. Egy papírzsebkendővel és egy hirtelen mozdulattal a pókot foglyul ejtette és besietett a zsákmánnyal a hálószobába. Gergő szkeptikusan úszkált a vízben, az ő napjait nem nagyon aranyozzák be új sorozat epizódok, hát még Xanax, így fogalma sem lehetett róla, hogy anyám egy hatalmas, eleven, albínó pókkal kedveskedne aznap neki. De a pók sem úgy készült, hogy egy teknős reggelijeként végzi, az Úr 2020. esztendejének május havában! Ha már anyám vele beszédbe elegyedett és óvatlanul a kártyáit kiteregette, ő sem várhatta a végzetet terv és cselekvés nélkül. Amint anyám a vízbe vetette, azonmód, a dobásból lendületet merítve a teknős hátára szökkent, majd gyorsan a kiagyalt stratégiát követve, még mielőtt anyám vagy Gergő feleszmélt volna, a teknős hátáról az akvárium üvegfalára, onnan pedig a falra szökkent, majd négy pár lábával őrületes sebességgel elszelelelt, anyám azóta sem találja.

Szavunkat veszítve hallgatjuk az őrületes menekülés történetét, végkifejletét, férjem szájában egy fél orgonaág, a gyerek a bukszust tapossa. Vajon sejtik-e, akik „türelmüket kérik”, akik „az elesett, 65 év feletti, alapbetegséggel rendelkező időseknek”,  „megnyitják a 9.00-12.00 órás sávot”, hogy vannak, akikkel szemben minden riogatás  hiába, vannak, akik a négy fal közt is ugyanolyan elevenen élik az életet? Mi csak remélni tudjuk, úton a férjem vasalt ingeiért, hogy ma a teraszajtót anyám és nem az albínó pók nyitja…

 

Ui: A történelmi hűség és anyám kedvéért muszáj leírnom, hogy nem a jókedélye került veszélybe, a Xanaxot azért szedi, mert a januári kéztörése óta ezzel tud jól aludni, nem tervezte, hogy a szedését épp a karantén idején felfüggessze.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s