Az 1970-es évfolyamon, velem együtt kezdett. Az egyetemen első nap Erzsi az ajtón épp csak belépett, őt nem észrevenni, nem lehetett. Aztán az Ókortörténeti szakon már rajtam kívül is mindenki tudta, hogy az Erzsi az tényleg valaki olyan, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Széparcú volt, de nem különösebben csinos, megmagyarázhatatlanul különleges és mindenki másnál okosabb.

 Enyhe februári nap volt, mikor Krisztina felhívott. Sírva mesélte, hogy Erzsit baleset érte, kórházba szállítás közben, elakadt a szava úgy mondta: „…nem lehet kimondani ezt rendesen, az van, hogy Erzsi már nincsen”.

A telefon a kezemben, Krisztina már régen letette. Csak ülök, az asztalon előttem egy éppen csak megkezdett ebéddel. Erzsit látom, nem hatvanhét, huszonhét éves testben.

Egy forgóajtó egyik cellájába még gyorsan beugrik, a kabátja öve repül utána, a vállán lógó, elnyűtt, régen hozzánőtt táskáját az utolsó pillanatban, a beszorulás előtt még maga után rántja. Állok az utcán és már mennék tovább, amikor Erzsit a forgóajtó az utcára dobja, forgott egy újabb kört, hogy utánam kiabálja, jöjjek el, holnap lesz az előadása. Hogy hol, azt már elfelejti mondani, a forgóajtó, lógó övestől, bőrtáskástól újra elnyeli.

Látom Erzsit, a bérház udvarán, ahol egyetem alatt laktam. Állok a gangon, a negyediken, ő hátravetett fejjel, furcsa, örökre megjegyzett perspektíva, azt kiabálja túlságosan hangosan, hogy “János, gyere le!”. Az egész házat felveri, leszaladok, áll előttem, párás, picit mindig csálé szemüvegével. Azt mondja, „János, terhes vagyok”.

Látom Erzsit, mikor a feleségemmel az új autónkba éppen beszállok, lendítem a lábam, a napszemüvegem szárát a számban tartva érzem, kerek az életem és a szemem sarkában feltűnik valami, nagyon ismerős, jellemző, sietős mozgás. Pórázon egy bozontos, barna-fekete kutyát rángat, magában beszél vagy a kutyának, a póráz a lábára tekeredik, forog körbe, hogy magát kitekerje, az arcán ugyanaz a régi félmosoly, ő nem vesz észre.

Még korábbi emlék, pörgős ez is. Erzsi hosszú szoknyában az egyetem folyósóján közeledik. Nem áll szóba senkivel, csak engem néz, hogy mások bámulják, nem érdekli. Odaér hozzám, a szoknyájában pördül egyet, pulóveres hátát a falnak veti, az olajfesték engedi, hogy a kézzel kötött virágmintákon lefelé csúszva, guggolásba érkezve elmondja, a Heidelbergi Egyetemen, tanársegédként folytatja.

Állok a mozgólépcsőn, haladva lefelé. Amikor váratlan, a paralel mozgólépcsőn az érkező, elhaladó arcok között meglátom Erzsit. Jön szemben, felfelé, észrevesz. Szótlan mosolyog rám, hosszan, egyetlen pillanat, míg egymás mellett vagyunk, aztán megint az a mozdulat, tesz egy fordulatot, maga körül megpördül, míg aztán a többi utassal együtt tovább halad. Már csak a hátát látom, mélyzöld lódenkabátban, a kezét, bordó dzsörzé kesztyűben, a fekete gumiszalag kapaszkodón nyugtatva. Kimondhatatlan boldog vagyok. Hogy tévedés volt, hogy nem halt meg. Hogy Erzsi él, hisz jött szembe, ahogyan régen, élettel tele.

Felébredek, nem nyitom ki a szemem, hinni akarom, hogy tényleg él. Közben tudom, hogy nem. Hogy ez nem más csupán, mint életem legszebb álma.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s