Felkelni egy nap és megtenni, amiről korábban azt gondoltad, „mi lenne, ha”, az egy olyan dolog, amit nem tesz meg akárki. Senki? Ritkán, valaki? Valaki, aki szeretné kipróbálni, mi történne azután a “ha” után. És ha megteszi, maradnak még feltételes módok vagy számára nincs ilyen többé?

Gilbert Bécaud koncert, Budapest, Erkel Színház, 1977, május 14.  Pontosan 14 sanzon, a szettlista végére időzítve az „Et maintenant” és a legeslegvégére a „Nathalie”. A sanzonénekes éppen ötvenéves, sikerei csúcsán, az Erkel Színházban minden egyes ülőhely foglalt, valahol az olcsóbb, hátsó sorokban, fiatal huszonéves pár. A férfi barna, álmodozó melegszemű, a fiatal nő kontyos, barnahajú, kékszemű, maga sem tudja milyen helyes. A férfi szorongatja a nő kezét, simogatja a karját, míg hallgatják a dalokat sorban. A nő szórakozottan hagyja, szereti nagyon a férjét, de most nem köti le a szerelme.

Rajongó természet, könnyen feledi a körülményeket, az a fajta, aki otthon az ebédfőzés közben zenét hallgat, elérzékenyül, a földön játszó gyereket ölbe kapja, dúdol, forog, énekel, pörög vele, a tarhonyát közben odaégeti.

Most is lázba jön, szinte extázisban ül, a majdnem leghátsó sorban. Ahogyan a vége felé halad a koncert, a csúcspont felé, elkezdődik a Nathalie, ez már a ráadás, körben mindenki együtt énekli, dúdolja, Na-ta-lie, az oroszos taktusokra állva tapsol az egész nézőközönség, Bécaud még húzza kicsit, a refrént megismétli, mindenki őt ünnepli. A barna, álmodozó, mindig kicsit szomorú szemű fiatal férfi oldalra pillant és riadtan észleli, hogy kis, kékszemű felesége a kezét elengedte, mellette a bordó bársonyszéken csak a nő helye. Tekintget körbe, nem érti, mi történt, harsog a taps, homályba vész a színpad. Ahogyan pásztázza a sorokat, egy szempillantásra mégis visszakapja a fejét. A színpadon, fényárban, kezében mikrofonnal Gilbert Bécaud, nyakába borulva fiatal, barnahajú, kontyos nő. Ő, aki most a színpadon átéli, amit eltervezett. Még tartott a taps, az utolsó taktusok, amikor fogta magát és elindult a széksorok között. A „mi lenne, ha” pillanatát a cselekvéssel villámgyorsan maga mögött hagyta. A kis kék szemű, kontyos nő, anyám, az akkor már kétgyerekes családanya megtette, a “ha” számára érvényét vesztette.

Övé lett a pillanat, az egyszervolt lehetőségét nem hagyta szaladni, veszni, ott az Erkel Színház nagytermében, 1977-ben, a Gilbert Bécaud koncerten.

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s