Tele a keze, bugyik, melltartók, a legszebbeket választotta. Most egyenként mindbe belebújik. Külön csak a bugyik, melltartó nélkül is. A tükörben egy másik nő, nem az, amelyik reggel a gyerekeket iskolába vitte, aki a férjétől búcsúzott el, nem lehet az. Nem lehet copfos, most egy mozdulattal kibontja, úgy rázza meg, úgy teríti szét a vállán a hosszú haját, mintha látná. Neki, miatta csodálja magát a tükörben. Neki, miatta szép, mióta a név, a test mögé a férfi került. Most is, a tükör előtt.
Egy hónapja, csütörtök óta dobog gyorsabban a szíve. Nem lehet megszokni, hogy minden reggel, minden szín, minden mozdulat onnantól, hogy a férfi van, más szín, más reggel, más mozdulat. Kiválasztani azt a szoknyát, azzal a blúzzal, végigsimítani a testén, a férfi helyett, neki, nélküle. A szoknyában, a blúzban, mezítláb, ácsorogva várja, hogy kitalálja, melyik cipő lesz, amivel a férfit a lábáról leveszi. Akkor is, ha igazából nem látja.
Kávét főz, közben mosolyog, nem figyel, a cukor helyett sütőport keverget, egy hirtelen pillanatra szomorú lesz. A jó megszokás most nyűgös unalom, olvasná a könyvet este, sértődöttek az oldalak, a hálóing makrancos, a combja tövéig tekeredne.
Most áll a tükör előtt és magát csodálja. A nő szemében a férfi, a férfi a nőt nézi. Nem kell mégsem, semmi sem, ledobja a földre a göncöket, arrébb rúgja, dacosan. Most áll meztelen, boldogan boldogtalan, a férfi nézi, szólna, de nem teheti.
Nincs is jelen.
