Apám gyakran jár a fejemben, egyre jobban hasonlítok rá, egyre jobban értem, egyre jobban hiányzik nekem. Kinyilatkoztatásai mostanra más értelmet nyertek és anélkül élem az életem, hogy megfordulna a fejemben, a kereteket neki köszönhetem. Mégis, ha arra kerül a sor, honnan erednek belőlem ezek a dolgok, tudom, ő adta a kezembe. Például az arányérzéket. Hogy tudjam, tisztán lássam, érezzem, mi sok, mi kevés, mi a pont elég. Hogy tudom-e, minden egyes nap, minden lépésemben a legnagyobb kérdés. Senkinek nincs a kezében egy bombabiztos vízmérték, de lehet, hogy az a fontos, hogy egyáltalán a fejemben legyen, hogy bármit teszek ezt a láthatatlan, nem létező mértéket mégis odamérjem?

Mikor a fiamnak említem, belőlem is megárt a sok, helyesel, tizenkétévesen, egyértelműen sok vagyok neki.  Más kérdés, hogy én azt érzem, időnként gyomorszorítóan kevés. Elgondolkozik és nekem szegezi a kérdést, egyáltalán van olyan dolog, ami nagyon jó és amiből tényleg megárt a sok? Magamban nyugtázom, talán mégis valahogyan a jó dolgok közé keveredtem, aztán elkezdjük sorolni, mi mindenből, ami kétségtelenül nagyon jó, árt meg a sok. Végül közhelyes megoldásra jutunk, leírni sincs értelme.

Azért nem elégszem meg ennyivel, rájövök, hogy ez a téma hetek óta foglalkoztat, de az is lehet, hogy az írás, amit a legjobban szeretek, a munkám, az időm legnagyobb része, ezen alapszik. Kutatni, hol van a határa, ahol még hatás, honnantól idegesítő magyarázás.

Emlékszem, amikor elkezdtem – magamról is – írni egy online magazin hasábjain és az egyik első írásom, ami fontos volt nekem, egy szerkesztői gondolatnak köszönhetően didaktikus és elképesztően idétlen lett. Hiába építettem fel, gondosan, minden szónak a legjobb helyet megtalálva, úgy, hogy amikor elolvasom másnap, a következő héten, akkor se érezzem, hogy esetlen és hiteltelen, ha a végét egy iskolás fogalmazás színvonalán valaki lekerekítette. Mondván az olvasók nem értik különben.

Arányérzék tekintetében nem hiszem, hogy mások szemével kéne mérnem, így sosem kutatom, az olvasónak mi lenne a jó. Hogy mi a sok, mi a kevés, a pont, éppen elég, nekem kell tudni, érezni, kimérni. Sok lenne naponta felbukkanni, minden nap új írással jelentkezni, kevés lenne kéthetente. Hogy miről írok, szintén, az arányok kérdése. Ha írtam eleget magamról, inkább jöjjön egy kitalált történet, csak ritkán, valami, ami aktuális, ennél fogva romlandó, gyakrabban olyan, ami mások életében is hétköznapian sorsfordító. A magánéletemben sem kímélem magam, a sok vagy kevés, a hétköznapi helyzetek kínzó kérdése, legyen a téma az érzelmek, a bevásárlás, a gyereknevelés, vagy a kilóim. Arányok mindenhol, ahova csak nézek.

Sokszor felmerül bennem, vajon az, hogy megmutatom magam, ennyire nyíltan, ennyire kitárulkozóan, vajon nem sok-e, nem tesz-e kiszolgáltatottá? Méregetem magamban és akárhányszor teszem fel a kérdést, végül arra jutok, nem gyengít, éppen ez tesz erőssé. Kísérlet ez, amit saját magamon végzek. Milyen egy ember belülről? Megmutatom belőle, amit szeretnék, megnézheti bárki, aki arra jár és méregethet ő is, vajon ehhez képest sok-e, kevés-e, hasonlít-e? Mi lenne, ha ez lenne a normális, a követendő példa? Ha nem játszma lenne, ami játék? Ha megmutatná mindenki, így nézek ki, belülről így fest egy nő, egy férfi, egy ember, aki hol sok, hol kevés, hol pont elég? Mi lenne, ha nem az lenne a kérdés, a másik sok-e vagy kevés? Ha a legfontosabb az maradna, lenne, magamnak sok vagyok-e, kevés-e?

Hogy pont elég legyek, csakis magamnak, hogy 25 hét után, új, más utakra lépjek, most a legjobb, eltűnni.

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s