A férjem, Schächter László 1909-ben született Büdszentmihályon. Üzletszerző voltam egy illatszer-kereskedelmi ügynökségnél, jártam a budapesti illatszertárakat, itt dolgozott vidéki ügynökként az ő egyik bátyja is, általa ismertem meg. Heten voltak testvérek, öt fiú meg két lány, ez a legidősebb báty karolta fel a testvéreket és hozta fel a családot Pestre, amikor kezdődtek ott a cirkuszok, a Teréz körúton laktak egy kétszobás lakásban. Nagyon vallásosak voltak, az apósom a Rumbach Sebestyén utcai templomba járt az öt fiával minden péntek este. A lányokkal és a fiúkkal is jóban voltam, kirándulni jártunk a Hármashatár-hegyre, de a fiúval meg, aki a férjem lett, nem. Aztán a két lány közül az idősebbik föltalálta, hogy jó lenne, ha mi ketten, Lászlóval jobban megismerkednénk, összehoztak egy találkozót az Astoria Szállóban. Hát, olyan nagy szerelem lett belőle, hogy nem igaz! 1942-ben esküdtünk, az esküvő a Rumbach Sebestyén utcában volt.

Alighogy összeházasodtunk, elkezdtünk lakást keresni. A Hungária körúton meg a Stefánia úton valósággal a földből nőttek ki a négy-öt emeletes házak! Ahogyan keresgéltünk ezen a környéken, valahol ki volt írva, hogy lakások eladók. Az egyik nagyon megtetszett nekünk, leelőlegeztük a lakást. Nagyon aranyos kis lakás volt, egy szoba, egy pici franciaerkélyes konyha, fürdőszoba, előszoba meg egy spájz, bent volt a vécé is. Miután egy vadonatúj kis lakás volt, nem volt probléma a kóser konyha, parókát nem hordtam, de mindig kóser húst vettem. 

Jóformán meg sem melegedtünk a lakásban, egy évet sem töltöttünk együtt fiatal házasokként, jöttek a behívások a munkaszolgálatra, a férjemnek is jött. Onnantól már csak táborokban volt, de ha lehetett menni látogatni, akkor én mentem. Szárhegyen, Erdélyben voltak, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. El kellett neki mondanom az örömömet, nem bántam én, milyen messze van, útra keltem egy nap, elmentem, s azt mondtam neki, hogy addig nem megyek sehova sem, míg bele nem egyezik, hogy megtarthatom a gyereket. Hallani sem akart róla, az anyósom is azt hajtogatta, rossz idők járnak, el kell vetetni, nem szabad világra hozni ezt a gyermeket. Én olyan szerelemmel szerettem már terhesen is, hogy 1944 januárjában megszületett, István, a fiam. 

A zsidó neve Smuel ben Avrom Jantev lett.

Az anyósommal vita volt, bár az anya választhatja meg a gyerek zsidó nevét, ő magának akarta ezt a jogot. Vitatkoztunk, hogy ne az én nagyapám után nevezzük el, hanem az ő nagyapja után. Aztán kisütöttük, hogy mind a két nagyapa Smuel volt, s el volt döntve a kérdés. Amikor a kicsi nyolc hónapos lett, a férjem nem bírta már tovább, látni akarta a fiát. Én nem tudom, hogyan, de szerzett egy engedélyt, hogy élelmiszer vételezésre hazajöhet, volt egy papírja, hogy szállás hiányában a lakásán aludhat. Meg is érkezett, én olyan boldog voltam, sírtunk mind a ketten. Negyvennyolc órán át voltunk, lehettünk együtt, hárman, egy családban. 

A házmester feljelentett minket. Jött a razzia, levezényeltek a gyerekkel, Lászlóval a ház elé. A zsidók, a többiek, jöttek az utcán. Álltak két oldalt a szomszédok, a házmester, néztek minket, hármunkat is, ahogyan megyünk, vonulunk együtt, ki tudja hova, idegenek egy menetben. Hogyan történt, nem is tudom, egyszer csak megtaszít gorombán valaki. A tiszt, engem, a gyerekkel a karomon, kilökött oldalra a sorok közül.

A férjemet, – a papírral együtt, amiben engedélyt kapott, hogy hazajöjjön – elvitték, 1944 novemberében. 

A fiát még látta. S nem jött vissza sohasem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s