Különleges vagyok. Leírom, kerekperec. Nem illik ilyet. Magát fényezni az embernek. De képzelje el a világ, nekem lehet. Így döntöttem. Dönthet így bárki. Hogy azt mondja magára, ő különleges.

Véletlen sem különb másnál, ugyanolyan, mint bárki, ám mégis a magam módján különleges. Így gondolok magamra. 

Középsős volt Milánom, mikor az óvónő egy nap így szólt, keresetlen ostobasággal: „Ez a gyerek átlagos.” Te vagy átlagos, gágogó liba, álltam leforrázva, anya, akinek ezt mondják a gyerekére. Hát, hogyan gondolhatna így bárki a saját, tulajdon gyermekére? A mindene, az egyetlen élete a gyereke, mivé lenne a világ, ha reggelre kelve ránézne, nyugtázva, hogy átlagos embert hozott a világra?

Persze, hogy olyan, mint mindenki, egyetlen a rengeteg közül, nem jobb, nem rosszabb, de hogy átlagos volna és nem a maga módján különleges? Hogyan élhetne, nőhetne fel úgy, ha a tekintetemben ezt látná? Átlagos vagy, kisfiam, ezzel gazdálkodj a jövőben, oszd be jól és boldogulj! Nesze, a semmit adom a kezedbe, táplálkozz, fejlődj és meríts erőt belőle!

Apám rengeteg szülői hibája, egész, tele sorokat kívánna, de volt néhány mondata, mely úgy tűnik több pontot ért a társasjátékban. Érhetett bármi, jöhetett a legrosszabb, gyász, magány, tragédia, a gyerekként belémplántált mondatai nekem ott voltak, uzsonna, ami sosem fogy el, téliszalámis, nem romlandó, örökre megmaradó. 

„Te különleges vagy. Az én lányom. Sose felejtsd! S ha bajban vagy, gondolj apámra!”

Nagyapám, sosem ismertem, mennyi mindenben állt mégis mellettem! Hisz tudtam, az én szenvedésem, semmi az övéhez képest, ha ő kibírta, nekem is ki kell. A fiamat is a szülőszobában vele, neki, érte szültem, a kínomban vele azonosultam.

Azt mondják, mi, nők fogjunk össze, segítsük egymást, mutassuk meg az erőnket. Látom, hányan írnak erről, mindenféle helyekre kiírják, angolul is, mert úgy mégis jobban néz ki azért. Aztán olvasom és azokat a jó nagy szemeimet még nagyobbra nyitom, csodálkozva. Hát, hisz az egyik nő, aki ezt leírta, ott voltam, amikor a másik nőt a háta mögött a lehető legméltatlanabb módon csúnyán megalázta. Most meg arról ír, milyen szép világ volna, ha mi nők, egymást segítenénk, felemelnénk. Írja, hát írja, de lehet, csak én nevetek, a fejemet csóválva.

Hogy egyenjogú legyek, a legjobb, amit tehetek, ha elhiszem, hogy bennem is van valami különleges. És ezzel élem az életemet. A férfinak, aki választ, akit választottam ezt közvetítem. A fiam így nő fel, ilyen nőt lát, aki magáról ezt elhiszi. Nem várom, vártam sosem, hogy más nők emeljenek fel, hogy támogassanak, olyan ez, mint amikor egy ismerős felajánlja, ha baj történik, hogy hívd csak bátran az éjszaka közepén is. Nagylelkű felajánlás, tudatában annak, hogy nem fogsz élni vele. 

Nő vagy férfi, engem nem érdekel, mi a neme a másiknak, miért kéne pont egy nőt támogatnom, ha lehet, hogy nem is érdemli, de mondjuk van ott egy erre érdemes férfi? Mégis mi módon megy ez? Kíváncsi vagyok, mert még nem tapasztaltam ezt a nagy női támogatást, sokkal többször az irigységet, az egymás háta mögötti intrikálást. Egy vagyok a sok közül, a pletykakörből nem maradtam én sem ki. Munkahelyek nőkkel, viperafészek, én sem vagyok jobb, nem tetszett, hogy magamat ilyen színben kell látnom. Kivontam hát magam a túl nagy forgalomból, a csendben könnyebb meghallani, mit kell követnem, ki a fontos és mi nem. Ha elismerést, támogatást szeretnék, elsőnek ismerjem el magam, segítsek magamon, ne várjam azt mástól. 

Valami tusfürdő vagy mittudomén mi szerepel a reklámban, szelíd mosolyú leányzó néz rám, kicsit kövérkés, nem tökéletes modell alkat, tudják a hirdetés készítői, ez ma így hiteles. Alatta felirat: „Különleges vagy!” Nos, ezt szabad. Másnak lehet mondani, meggyőzni, hidd el, hiába nem vagy tökéletes, különleges vagy. Ma ez a kor van, ez a divat. De odáig, hogyan nem juthat el ez a szuper „üzenet”, hogy megbotránkozás nélkül kimondhasd magadra: „Különleges vagyok.”?

Hogy elmondhassam, nekem már nem hiányzik senkitől üres dicséret, belülről is elhiszem, jut belőle minden egyes napra hajtóerőnek, hogy különleges nő, különleges ember vagyok, egy a sok közül, a maga módján különleges. Aki megteheti, hogy mindennek dacára magát olyan komolyan mégsem veszi. Játszom, kitalálok dolgokat, modellnek képzelem magamat, délelőtt tizenegykor, munkaidőben, bömböltetve a zenét, hangosan énekelek a kiskutyánknak, Pablónak, keverék, mint én, megértjük egymást, két különleges lélek.

Apám szavai, nekem szánt, sosem romló téliszalámis szendvicse örökre itt van a zsebemben, minden farmeremben, minden Chanel szabású kosztümömben.

Ha Budán jársz, estefelé, meglehet, jön majd szembe egy habókos középkorú nő. Kezében póráz, bicegve, ugrálva rángatja egy neveletlen, gerincsérült keverék tacskó. Kicsit lemaradva, sötétkék mokaszínben, mindig zakóban, ingben hatvanas, kedves arcú fickó követi. Előttük időnként felugrik a levegőbe egy idétlen kamaszgyerek, közben löki a zagyva szövegeket. A nő arcán fura vigyor, s ha nem értenéd minek örül, most leírom, így már tudni fogod. 

Elhitte, hogy különleges, tudja, hogy nem más, mint játék az élet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s