Úgy volt, hogy nem lesz több gyerekem, mégis lett. Szerelmesnek sem terveztem lenni, mégis úgy alakult, hogy most az vagyok. Mindenki, aki szerint a kutya nem ember, itt az olvasásnak véget is vethet. Pablóról, Pabiról, Pabeszről írni, pont ugyanolyan, mint a férjemről, a fiamról, anyámról, mindenkiről, akihez soha nem szűnő forgalmas, jövő, menő érzelmek kötnek, fűznek. Csomót kötni nem volt nehéz, kibogozni nem akarom, örökre a lábamon marad ez a cipő. Emlékszem mi volt a lábamon aznap délután, hogy ne emlékeznék, mindig érdekelt a másik nézőpont, hát pont a kiskutya szemszöge ne érdekelne? Benne van a fejemben ennek a cipőnek minden négyzetcentimétere, biztosan tudom, az ő orrában ugyanígy minden egyes molekula, a nőé, aki a ketrecből, a garázson keresztül kiemelte.

Április volt, amikor a helyzet tarthatatlan lett, remek ürügyet szolgáltatott, hogy az egyszem gyerekem magányát a bezártságban egy örökbefogadott eb enyhítse, a férjem jobb füle az évek alatt egészen rongyos lett, ilyen voltam mindig, ami kell nekem, megszerzem. Hogy nem is a gyereknek kellett kutya, hanem nekem egy másik gyerek, nem e dolgozat tárgya, a lényeg, hogy tudatában voltam, s vagyok az önbecsapós hazugságnak. A helyzet úgy hozta, hogy a kiskutyának – ideiglenes – otthont adó menhely óvatosságból a személyes találkozást ember és ember közt nem engedte, a kiskutyát egy ketrecben az állatokról gondoskodó nő az automata garázskapu mögé helyezte. Telefonon megállapodtunk, amikor a kapu elé érkezünk, ő megnyomja a gombot, a kapu felnyílik, a kiskutyát a ketrecéből pórázostól kiemelhetjük, próbaképpen sétálni elvihetjük.

Nem számol az ember előre vele, hogyan lepi meg egy helyzet, miből lesz keretben nagyítás a lelke nappalijának falán. 

Az a cipő, a garázskapu, a beton, ahol találkozik e kettő. Aztán elválik, nyílnak fel a barna lamellák, felfedve lassan a ketrecében kuporgó kicsi kis kutyát. Ő bent, én kint, tudjuk mindketten, most dől el egy egész sor minden. Eldől egyből, húzom a reteszt, nem megy elsőre, várunk mindketten, mégis ég és föld a neki, és a nekem. Nem tudhatja, hogy mi lesz, ki ez, én tudom csak, hogy neki velünk egy nagyon, nagyon jó, új világ lesz. Hogy a séta, amire sor kerül most nem próba lesz, csak az első, a séták közül, ami kettőnkre vár a következő évek sokaságában.

Ég és föld, minden neki, eszerint teszek mindent vele, neki. Ha az ég vagyok én, a föld minden, ami történt, mielőtt gazdái lettünk. Pabloként kaptuk őt, ezzel a névvel Szerbiából érkezett, mint valami örökre odaát maradó cseregyerek, két menhely közti megállapodás, hogy ma velünk lehet. Két és fél hosszú év, míg a miénk lett, míg várt és remélt, hogy egyszer valaki őt is hazaviszi. Két és fél év, mert tacskónak túl nagy, most a kicsiket keresik, két és fél év, mert már hatéves. És mert a sors úgy keverte, hogy az egygyerekes nőnek pont most lehessen egy hatéves, keverék tacskógyereke.

Ül a lábamnál, most is, hogy írok, csoda szemek, a kis buksin soha meg nem fejthető jelek. Sérülések nyoma, ahol nem nő többé bunda, a vele előttünk történtek titkos mementója. Hogyan és mit élt meg, ettől még mérföldekkel, ezer kilométerekkel jobban szeretem, mert elmondani sem tudja, hol járt, ki bántotta, mi a története.

A hegek, a hat éve, a szerb útlevele, a már velünk megélt, rettenetes gerincsérve, lebénult kis lábak, műtét, mindennap torna, csupa-csupa ok arra, hogy minden nap legyen két rövid, egy hosszú erdei séta. Hogy a szemébe nézzek, igen, egy nap többször is és a kutyaölelés mellé azt súgjam a fülébe, szeretlek kiskutyám, Pablókám, szeretlek!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s