„Villaaaaaanyt, villaaaanyt!” – ezt ordítják nevetve a fiúk, másodikosak vagyunk a gimnáziumban és a lányok, akik nem ordítanak, nevetnek rajtuk, elnézően. Ők nem ordítanak, de ők is azt gondolják, hogy az osztálytársnőnk, bizony buta teremtés. De legalábbis biztosan nem okos, fény kell, ha belép, mert olyan „sötét”. Nem nevetek velük, mert én sem vagyok okos. Cserébe szép sem. Szerintük biztosan nem. Ezt is eldöntötték már, szóval maradok csendben a nemrég apámtól kölcsönvett kockás ingemben. Bár én inkább divatosan öltöznék, itt a kockás ing a menő. Nehogy már, ha nem vagyok se szép, se okos, ne lehessek köztük „nemdivatosan” menő.

Mennyire, de mennyire utáltam gyerekként, fiatalként, – ami azt illeti, felnőttként is – amikor valakit kikiáltottak okosnak vagy szépnek. Egyszerűen nem értettem, hogy lehet az ész, a szépség egyféle, hogy ilyen könnyen megítélhető, teljesen bizonyosan eldönthető, ki okos, ki szép, ki buta, ki ronda. Döbbentem álltam azelőtt, hogy valakire azt mondják, hogy okos egy másikra meg azt, hogy buta. Mi ennek a fokmérője? Hogy valaki hülyeségeket beszél? Vagy, hogy matekból „hülye”? Vagy éppen kukán hallgat, amikor felszólítják órán? 

Pedig annyiszor hallottam és ma is olyan sokszor hallom, hogy valakire nevetgélve mondják, hogy buta. Ráadásul sokszor észre sem veszem, egy-egy helyzetben én is rásütöm másra a háta mögött, hogy „nincs agya” és magamban füstölgök, nyilván azt gondolva, hogy kettőnk közül én vagyok a nem buta. Ebből is látszik, hogy egyáltalán nem csak a férfiak azok, akik másokat leereszkedéssel kezelnek és értelmi felsőbbségük tudatában könyvelnek el mást ostobának. 

Egy alkalommal, egy nő, szakmájában elismert tekintély és magam voltunk a meghívottak egy beszélgetésen, ahol hamar kiderült, hogy ő képviselte a tudást, én meg … ki sem derült, mit, mert engem, a híresen sokat beszélőt, nem hagyott szóhoz jutni. Mosolygott rám, ha véletlen mégis hozzám került a szó és bátorítóan, elnézően bólogatott maga elé. Ez a mosolygás. Pont, mint, amikor egy gyerek próbál valami elmagyarázni és az – ostoba? – felnőtt hallgatja. Ugyanaz az arckifejezés, „mondjad csak aranyom!”. Arról, ki is vagyok, fogalma sem volt, csak annyit tudott, „írogatok”. Már vége volt az egész cécónak, amikor elmenőben kérdezi: „Egyébként mivel foglalkozol?”. Vicces, ez az egyébként, gondolkozom, nincs kedvem neki elmagyarázni. Véletlenül, most az egyszer a válaszom nem lépcsőházi gondolat. „Takarítok egy iskolában”. „Komooooolyan?” – kérdezi. Aztán beléfagy a szó. Hát, erre mit lehet. Most én mosolygok. 

Persze férfiak is akadnak jócskán, akik ezt csinálják, mindjárt a közelmúltból is tudok két remek példát.

„Felszínes, amiket írogatsz, de szexi ez az írás dolog, elképzelem, ahogy csinálod. Ülsz a bőrfotelben, neccharisnyában, öledben laptop, szemüveg, rúzs.” Ez az egyik. A másik meg: „Nem értesz a politikához. Te szép vagy.” Elérkeztünk hát ide! Vénülő fejjel szép lettem, s egyszersmind maradtam is buta. Hirtelen el is vesztem az egyensúlyom, rajtakapom magam, hogy örülök, nem vagyok egy a sok közül, se nem szép, se nem okos, végre legalább, ha okos nem, de szép, lehetek.

De várjunk csak, szólít a gyerek, készítsek már egy vajaskenyeret, gyorsan felugrok, megigazítom a bugyogómat a neccharisnya alatt, fene ebbe a tangába, gyorsan beleugrom a tűsarkúba, s míg a kenyeret kenem, ritmusra riszálom a fenekem. Aztán gyorsan visszaülök a bőrfotelbe, hisz be kell fejezzem ezt itt. 

Ő, aki ezt mondta, felettem áll, nem felszínes, okos, így tudja, ha neccharisnya van rajtam, akkor egyértelműen csak felszínes lehetek. Mélyeket írni, ha nő vagy, csak jó vastag, pamutharisnyában, illetve férfiaknak, – de ők viselhetnek bármit – lehet. 

És még a politikáról annyit, hogy tényleg nem értek hozzá, nem is akarok, kinek van kedve belemerülni egy emésztőgödörbe, nyugodtan átengedem másoknak, hogy ebben otthon legyenek. De hogy ehhez rondának kell lenni, azt eddig nem tudtam. Tessék, magamat is leleplezem, tudatlan vagyok, hát kérem, jó lenne, ha leesne, kegyed bizony butácska!

Ahogyan én képzelem az agyat, az emberi gondolkodást, úgy vannak, akik megtestesítik magát az akadémiai tudást, hagyományosan, iskolai, intézményi keretek közt szerzik meg a tudást. Vannak, akik bár tudós elmék, mégsem tartanak igényt az iskolai keretekre, maguk akarnak rájönni mindenre, más utat járnak. Megint mások egészen másként látják a dolgokat, nem a ráció, inkább az emóciók vezetik őket. Ösztönök, tapasztalás, megfigyelés, annyi, annyi más úton, módon szerzik meg a tudást. Mely mindenkinél más és más, nem pedig értékes vagy értéktelen. Az intelligencia nem egyféle, aminek alapján ma is okosnak vagy butának ítéltetsz, hanem legalább nyolcféle. Nem csupán az értelmi képesség létezik, ami megmutatja, kinek milyen gyors, logikus a gondolkodása, mennyire nagy a lexikális tudása. Ezekben a dolgokban sok más társammal együtt, bizonyos, hogy alulmaradok. Ha elolvasok egy könyvet, nem tudok idézni belőle, sokszor a címére sem emlékszem, csak az érzésekre, amit bennem keltett. Utálom, hogy ha kikérdezem a gyereket, akkor a legtöbb dologról, ami a tankönyvben van halvány emlékeim vannak csupán, nem tudom az egyszikűek definícióját. A matektanulás vele még másodikban elesett, nem tudom felidézni a memoritereket. Sakkozni sosem tanultam meg, de az egyszerűbb logikai játékokban is simán legyőz egy ötéves. 

Hát jó, akkor legyek én a buta. 

De mi van, ha úgy igaz, ahogy apám mondta? „A Judit nem egyszerű eset, de nála jobban, szebben senki, akit ismerek, nem szeret.”  Így alakult a szeretés a tehetségem, mit tegyek? 

Szerencsémre, most, hogy életem felére járok, a dolognak neve is lett, érzelmi intelligencia. Megkönnyebbülés volt számomra, mikor évekkel ezelőtt rátaláltam Howard Gardner, a Harvard Egyetem pszichológusának többszörös intelligencia elméletre, mely sokkal komplexebben méri az emberek intelligenciáját. Gardner helyettem is bebizonyította, nincs okos vagy buta. Pont, ahogy nincs szép vagy ronda. Ezt idáig tudományos munka nem, csupán a művészet bizonyította.

Most pedig megyek és kiélvezem, hogy végre engem is érint a “pretty privilege”, a szépség előjoga. Hogy most már – egyesek szerint – igazoltan lehetek buta.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s