Interjú Kárpáti Judittal

Minden, amit nem akartál megkérdezni Kárpáti Judittól, de ő akkor is elmondja. Minden, amit megkérdeznek tőle, de nem mindig van kedve válaszolni.

Soha nem adsz interjút. Igaz, nem is kérnek tőled. Biztos örültél ennek a lehetőségnek.

Amikor elmondtad, mit szeretnél, elcsípted azt a pillanatot, amikor pont azon töprengtem, mennyire nincs kedvem írni. Hogy hányom itt a betűket hétre hét és túl monoton ez, hálátlan ingyen munka. Ma nem írok. Végtére is kinek hiányozna, ha kimaradna egy hét, egy vasárnap? Aztán úgy döntöttem, miért is ne lehetne a heti adag az olvasóknak egy interjú, velem, veled. Velünk. 

Sokan nem értik, mi ez az egész. Miért csinálod ezt? Ráadásul szegényes a követőid tábora, Instán nincs még 400 követőd sem, úgyhogy nem is sokan, inkább kevesen vannak, akik nem értenek. Miért nem használod ki a lehetőségeket, amiket a közösségi média nyújt? Mások olyan jól kufárkodnak ezzel, hogy célba érjenek? 

Elegánsan teszek rá, mások mit csinálnak. Ami nem jelenti, hogy nem is látom vagy akár figyelem, mi történik körülöttem. Nagyon is figyelem, sőt, szerintem olyan dolgokat is megfigyelek és elemzek magamban, amiken más átsiklik vagy nem érdekli. Engem meg nagyon is izgat, mi ösztönöz másokat, hogyan alakulnak a dolgai másoknak. Csak ez nem jelenti azt, hogy tetszik is vagy követendőnek tartom, még akkor sem, ha esetleg az, amit csinálnak látszólag sokkal eredményesebb. Mert nyilván, ha összehasonlítasz egy másik nővel, aki ír vagy ilyen ambíciói vannak és neki van öt megjelent könyve, hatvanezren követik és különböző dolgokat reklámoznak vele, ezért fizetnek neki, akkor a többség azt fogja mondani, ő a sikeresebb. Az én nézőpontomból csak látszólag ő a sikeresebb. Ő azt csinálja, ami a könnyebb. Persze ő is meg én is érezhetjük magunkat sikeresnek. Ráadásul nyilván nincs is objektív sikermutató, ezért is röhögöm ki a sikeres ilyen meg olyan listákat, mert hiába vesznek ezer féle dolgot számításba, azt nem látják, hogy a hatodik legsikeresebb belülről mennyire elégedett és hogy milyen harmonikus az élete. De visszatérve az eredeti gondolatmenethez, azt gondolom, hogy az írás és sok más egyéb tevékenység sem viseli el, nem fér össze azzal, hogy valaki dolgokat reklámozzon. Hitelteleníti, mert soha többé nem írhatsz, játszhatsz vagy mondjuk énekelhetsz szabadon. Nevetségesnek tartom és nevetek is sokszor, amikor látom, milyen kínrímeket írnak ezekbe a fizetett posztokba, hogy valahogy mégis hitelesítsék, amiért erre adták a fejüket. 

De miért olyan nagy baj ez? Ettől még írhat jól, lehet jó színésznő, énekesnő? És miért ne használhatná ki a közösségi média lehetőségeit, hogy olvasókat szerezzen? Lehet, hogy az irigység munkál benned inkább?

Biztos írhat jól, de én nem hiszem, hogy onnantól, hogy valaki fizetett azért, hogy valamit reklámozz az ne befolyásolna. Ezt meg szerintem nem engedheted meg magadnak, ha komolyan veszed az írást. Akkor megköti a kezed, tudat alatt is. Egyébként meg ha kitalálnám, hogy csak simán felpörgetem a követőim számát, csak ennyi a célom, nem az, hogy cserébe pénzt is keressek, akkor ezzel a részével sem tudok azonosulni. Sőt, nagyon is hiszek benne, hogy nem ez az egyetlen út és nem muszáj arra fordítanom az energiáimat, hogy insta sztorikat gyártsak kutyasétáltatás közben a lábamról vagy a lakásunk fényeit videózzam ugyanezért. Ez mind rengeteg energia és egy mesterséges felpörgetettség, amibe kényszere lenne beszállni az embernek és sokan be is szállnak. De mi köze lenne ennek ahhoz, amit csinálok? Hogy írni akarok. Mindegy, hogy szeretik, nem szeretik, nekem írnom kell, ez a dolgom, ezt találtam meg célnak a következő ötven évre. Akkor arra lennék ítélve, hogy a következőkben trendeket kövessek és marketing szemináriumokon képezzem magam? Csak, hogy elérjem az olvasókat és az írás meg lehetne egy másodállás. Jó régóta írok, tízéves koromból is vannak dolgaim és látom, hogy mennyi idő, míg jobb és jobb lesz az ember, mennyi tapasztalás, lassúság, töprengés és évek telnek el, hogy magadra találj, legyen egy saját hangod. Nekem a legnehezebb része éppen az, ami miatt ma nem akartam írni és ami miatt sokkal értékesebb nekem a kitartás és a várakozás, mint a gyorsulás, ami pénzt és követőket hozna. Hogy várni kell hosszan, hogy eredmény legyen, hogy elkészüljön a könyv, amit írok. És már az, hogy hetente írok egy anyagot a blogomra, az is csak egy kis rész, hogy legyen valami visszajelzés valami kis siker hetente, addig is, míg csendben, mindenféle visszajelzés, megosztogatás vagy lájkáradat nélkül csinálom a dolgomat, írok.

Arra nem gondolsz, hogy ezeknek az embereknek is meg kell élni valamiből? 

Szerintem nagyon jó példák vannak arra, hogyan lehet normálisan megélni dolgokból anélkül, hogy nevetségessé és hiteltelenné tennéd magad. De ahogy mondtam is, könnyebb belesodródni a népszerűségbe és a pénzbe. A több pénz mindig jobb, mint az elég és bárki gondolhatja, hogy most kell megkeresnie a pénzt, amikor van rá lehetőség. Nem vagyok jó a pénzügyekben, ez egy nagy nehézség és hiányosság az életemben és nagyon sok ideje küzdök vele. Azzal mégis tisztában vagyok, mi az, amit nem teszek meg soha, semmilyen körülmények közt. Elég pontosan tudom mindig mi nem vállalható már sem pénzért, sem hírnévért.

Itt vannak ezek a képek a heti posztokhoz. Ezekre akkor mi szükség? Ez nem energia, ez nem vesz el az írástól?

Nem, éppen ellenkezőleg. Nekem ez is önkifejezés és sokszor nem csak egy kép, hanem az íráshoz is kapcsolódik, van mögöttes jelentése. Egyébként meg, ha csak egyszerűen azt nézzük, hogy írok hetente egy blogposztot, amit közzéteszek, mégis miért ne magammal illusztrálnám? Pont ennyi az elég nekem arra, hogy magamat promótáljam, minden, ami ezen felül van, nekem már nem vállalható. Nem akarok közzétenni cikkeket, amiket írtam máshova, munkáimat, amikkel pénzt keresek. Van egy közönsége ezeknek, eljut, akikhez el kell, nekem ez olyan, mint a szelfi, legtöbbször esetlen és béna. Simán vállalom, ha büszke vagyok magamra, leírom, hogy szép vagyok, okos vagyok, ha úgy érzem, hogy az vagyok, ebben nem látok kimódoltságot. De abban igen, hogy másokat azzal traktáljak, hol, mit csinálok, mi, hol jelent meg.  Ami a képeket illeti, egyébként gyakran kérdezik azok a kevesek, akiket említettél, hogy ki ez a jó fotós, aki ilyen szuper képeket csinál. Mindig kiírom a nevét és nagyon büszke vagyok a közös munkára. Pontosan ide tartozik viszont, a lassúsághoz és a munkához, hogy évekig keresgéltem és ezernyi képet néztem végig, míg megtaláltam Kaunitz Tamást. Így bár az ő érdemei kétségtelenek, ahhoz, hogy ilyenek a képek, kellett, hogy ismerjem magam, hogy tudjam, kivel tudok majd ilyen képeket csinálni. Mindent én magam szeretek kitalálni, a beállításoktól, a ruhákon át, a frizurámat, sminkemet is, s ez utóbbit aztán Dés Bianka, Tamás tehetséges kollégája valósítja meg.

És az, hogy most itt magadat interjúvolod meg, nem modoros?

Még az is lehet, de tudod mit? Az egésznek úgyis az a lényege, hogy azt csinálok, amit akarok. Szabadon. Nem húzza meg, nem szerkeszti senki. Nem kritizálja, nem kérdőjelezi meg. Mindenestől az enyém. A szar része is, a siker része is. Ma épp a szar van. Mert úgy érzem. De ha majd siker lesz, akkor tudom, hogy az egészet csakis neked vagyis magamnak köszönöm.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s