Disznósajt, Jennifer Lopez, tacskó, tacskó, koszorú, tacskó, kenyerek, Black Friday, szürke plüssből karácsonyi egerek. Végtelen Instagram unalom, a konyhaszekrényt kipakolom. 

Míg leértünk Pestről a telkünkre Paul Anka szólt, 1987-ben. 

Máskor nem, most whiskeys pohárból gin tonikot iszom. Műveletlen ivó, az vagyok, sose tudtam, hogy kell berúgni, mit kéne inni, még cigizni se’ tudok, egyszer egy fotón legalább kipróbálom, hogy áll ez a dolog nekem. 

Hiányzik a fiam, itt ül három méterre.

Velem van apám, meghalt tizenegy éve, ő lettem, mostanra, megértem.

Egyedül vagyok, ne szeressen senki, szeressen inkább mindenki, ahogy ő, én is csak ezt akarom, hiányzik valami örökre, nincs, ami betöltse.

Ismerős egy, ismerős kettő, valaki, akit utálok, mégis követem, hiába unom, mégis tekerem.

A szekrényben a rendet rakva, ráakadok egy sosem viselt melltartóra. Így is marad, melltartót adományba, ugyan ki adna?

A Forró rágógumiban ragadtam, a best of-ot hallgattam, mikor hívott anyám, elrepedt a cső, megint feltörik a konyhát. De újra hívott aztán, hogy megtalálták a megoldást. Nem kell más, csak egy ipse, aki egyszerre szerelő és ugyanakkor lehetőleg 65 kiló, 160 centi, valaki, aki befér az aknába. Azt mondta, reméli, találnak ilyet és ha igen, a felesége nem főz túl jókat addig, míg a csatornát meg nem szereli.

Felhívott a férjem is, hogy a második kép tetszik neki. Nekem meg az első. Szerencsére, nem ezen veszünk össze. Amin igen, annak a képekhez nincs köze. Össze sem vesztünk, én vesztem meg, nem össze, ahhoz kettő kellene.

Az Everly Brothers-től a Bye bye love egészen jól rímel a mentő hangjára, próbáld ki, nem nehéz, szirénázó mentőautó, internet van nálad is.

Nem a mentőről jut eszembe, – pedig azt akartam írni, de minek, hát semmi tétje, lehet az igazat is – a Laci. Csütörtökön halt meg, három hét után, oxigénsátorban. Nem hittem azt sem, hogy márciusban úgy leszek, hogy gyomorfekélyem lesz. Most meg azt nem hiszem, hogy a Laci, akinek az esküvőjén a férjemmel táncoltam, már nem hívja a kocsiban, hogy negyven kilóméteren át kihangosítva magyarázza, mit, miért írt a munkahelyi tanulmányba.

Nem hiszem, hogy tudom, hova kerülnek a hírek bennem, onnan, ahova kerültek, mikor és hol törnek majd fel. Mi az, ami hagyja, hogy a kutyát az ember napról napra sétáltassa. Tudom, hogy a kérdéshez kérdőjel kell, mostanában nem mindig használom, úgyhogy, ha korrektor vagy, akkor mondom neked, hogy most így marad.

Anyám a november huszonharmadikai héten is zoom-on éli az életet, nyugger a páston, jól nyomod, nyerd meg ezt a menetet. (Felkiáltó jelet sem.) Frankfurttal beszél, Judittal, a nővérével, március tizenhatodika óta minden este. Hétfőn online helytörténeti séta, kedd reggel a telefont rámcsapja, megjött a tescója, pakolna, szerda,csütörtök, péntek kettőtől négyig, zumba, gerinctorna, egyensúly tréning a programja.

Állok fél lábon, elhiszem, hogy jó lesz még pár évig a seggem, utána majd én is felzárkózom, egy nőnek a buszon azt mondom, a lényeg a belsőn van.

Páros, páratlan, megvan, mikor, melyik héten érezhetem szarul magam. Jövő héten már nem lehet, oda más képet terveztem.

Azt, ami a férjemnek tetszik, amin olyan vidám fejem van.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s